Irodalmi Szemle, 1959
1959/3 - DÁVID TERÉZ: Kísértetek múzeuma
irtózata hatalmasabb. Idáig süllyedt hát húsz évszázad alatt az emberiség ? Mert azért, amit láttunk, az egész emberiség felelős . .. És egyszerre ... egyszerre szívünkben szavak csendülnek ... Egyszerre különös gondolattársulás folytán eszünkbe jut egy üzenet. „Az én hitvallásom a jóság ...“ Szobánkba érkezünk és türelmetlen kapkodással, bezárt fiókok mélyéről elsárgult levélfoszlányokat keresünk elő, elhomályosuló betűk erdejébe merülünk és kínpadra feszülünk magunk is. „Édes gyermekeim! Ma éjszaka utoljára alszunk a lakásunkban, és én a csomagokon ülve megteszem magamnak is, nektek is azt az örömöt, hogy elbúcsúzom tőletek. Tegnap borzasztó lelkiállapotban voltam, de ma olyan bátorság, olyan acélos erő lett úrrá rajtam, hogy bármi is jön, nem félek többé. Kiverekedni.. . kiverekedni az életet! Utóvégre a harcmezőn sem talál minden golyó, a háborúban sem esik el minden katona. Gondolkodtam, hogyan kell hozzáfogni majd a dolgokhoz. És elhatároztam: jósággal! És most elképzelem, hogy expedícióba indulok, elképzelem, hogy most Amerikát megyek felfedezni. Elképzelem, hogy Robinson vagyok vagy hajótörött, akinek két kőből kell majd tüzet csiholnia, ha melegedni akar. Mindent kibírni! A robotot, küzdést, munkát megszoktam és remélem, fogok én még meleg kályha mellett az unokáimnak erről a kalandról mesélni. Fel a fejjel! Szégyenlem magam csüggedésemért, és nem tudnám elviselni, hogy nektek valami bajotok essen. Könyörgök a Jóistennek, segítsen meg titeket is, minket is. El sem tudjátok képzelni, hogy csütörtök reggel milyen hatást keltett bennünk az elhurcolásunkat elrendelő plakát. A szó legszorosabb értelmében az öngyilkosságra szántuk el magunkat Hússal. Én rátok gondoltam és megembereltem magam, de szegény testvéretek, szegény Ilusom elkezdett őrjöngeni és amennyi méreg volt a fényképészeti laboratóriumban, azt mind kiitta, a két szemem láttára! Bevitték a kórházba, ahol megmentették az életnek, és most ott fekszik nyolc más öngyilkos társával együtt. Legalább annyi haszna van belőle, hogy nem kell végigszenvednie velem a várakozást. Most már szégyenlem magam kishitűségemért, hiszen éppen az Ilus példáján látom, hogy akinek élet rendeltetett, az úgyis életben marad. Erős .vagyok tehát és bátor. Két napig féltem és gondolkodtam. De most már nem félek és ti se féltsetek engem. Viszek magammal jó meleg ruhákat. Pokrócot, kispárnát, ruhaszárító kötelet, majd összeállítunk egy cserkészsátrat. Ne féltsetek! Nagyon erős leszek. Semmi sem lesz nékem nehéz, mert megszoktam a nélkülözést. Bár Ilusom lenne olyan erős, mint amilyen én vagyok. Szegény, szegény kislányom ... Két hétre viszünk magunkkal ennivalót és meglátjátok, mindent kibírok! Hiszen ha hallom a szót, hogy dolgozni visznek minket, már boldog is vagyok, mert imádom a munkát, ha kell, kldzetokat fogok pucolni, ha kell, betegeket ápolni, a többi pedig „bomba“ úr Öméltóságától függ. Ha eltalál — hősi halál, ha nem talál el, akkor hiszem és remélem, hogy még egyszer megláthatjuk egymást. Egyet kérek tőletek: Nem sírni! Csak nem sírni! Ügy gondoljatok reám, mintha köztetek lennék! Ha pedig mégis el kell következzen az utolsó órám, akkor soha se emlegessetek úgy, mintha meghaltam volna. Ügy gondoljatok reám, mintha Amerikában lennék. Télen a karosszék a kályha mellett várjon, nyáron legyen
