Irodalmi Szemle, 1959

1959/3 - MILOŠ KRNO: Visszatérek, anyám (Regényrészlet)

nehéz élet derék, bátor férfit farag belőle. Nálepka érezte, hogy Pavlík szereti, ragaszkodik hozzá, noha sok mindenben nem értettek egyet.

„Az isten választ el bennünket egymástól,“ gondolta magában. „Ő hisz benne, de ugyanakor hisz az orosz tölgy erejében is, és ebben egyek vagyunk.“

Nyirkos, hideg szél fújt, lesodorta az utolsó leveleket is a fák tar gallyairól. Nálepka lova közelebb jött a hamvadó parázshoz és nyugodtan tépdeste a homokos talajból itt-ott kimeredező, száraz, érdes fűcsomókat. A tűzre dobott ág is ellobbant már, a csendben tisztán hallatszott, amint a ló tempósan ropogtatja a füvet és hébe-hóba prüszköl egyet. A paripa hirtelen felemelte a fejét. Abbahagyta a rágást, mozdulatlanná merevedett és a levegőbe szimatolt.

Nálepka felfigyelt és jobbkéz felé nézett, ahonnan száraz gallyak recsegése meg egy pocsolya vizének loccsanása ütötte meg a fülét. A sötétségből kisvártatva előbukkant az erdész tagbaszakadt alakja, akivel már kétszer is találkozott; mögötte egy jól megtermett, vállas férfi lépkedett, bőrkabátban, magas báránybőr kucsmával a fején. Az erdészhez hajolt, odasúgott neki valamit, aztán egyenesen Nálepkához lépett.

— Szaburov vagyok, — mutatkozott be halkra fogott, mély basszus hangon, majd miután keményen megszorították egymás kezét, hozzátette:

— Bocsásson meg, egy kicsit elkéstem.

Egy doboz cigarettát húzott elő a zsebéből és odakínálta Nálepkának:

— Dohányzik?

— Csak pipázom. De azért önnek nem adok kosarat.

A gyufa lángja egy pillanatra megvilágította Szaburov tábornok arcát. A férfias, sőt marcona kifejezésű arc és a világoskék szemek kiegyensúlyozott, nyugodt tekintete megragadta Nálepka figyelmét. Végre-valahára tehát előtte áll ez a legendás hős, aki előtt reszket az ellenség!

Szaburov nagy élvezettel szippantott egyet a cigarettájából, egy maréknyi rozsét vetett a tűzre és körülnézett.

— Nem valami kényelmes ugyan, — nevetett és egy kidőlt fatörzsre mutatott, — de talán leülhetnénk, kapitány.

Mihelyt letelepedtek egymás mellé, Szaburov eldobta a félig elszívott cigarettát és hangosan megszólalt:

— így hát szomszédok lettünk.

Vastag, szőke szemöldökei alól Nálepkára nézett és hozzátette:

— Örülök, hogy személyesen megismerhettem, Repkin elvtárs. Kár, hogy szűkében vagyunk az időnek, nem beszélgethetjük ki magunkat szívünk szerint. De — mosolyodott el — lassan-lassan már mi fogunk rendelkezni az idővel. Remélem, hogy nem haragszik meg rám, de meg kell mondanom, hogy velünk bizony több gondja lesz, mint a környékbeli partizánegységekkel volt.

— Azért vagyunk itt, tábornok elvtárs!

Szaburov kinyújtóztatta a lábait, kezét -a térdére tette és Nálepka felé fordította az arcát.

— Elsősorban fontosnak tartom, hogy akcióink során sehol se kerüljünk szembe az ön katonáival.

Nálepka kiegyenesedett, egy kicsit elgondolkozott, aztán halkan megjegyezte:

— Szerintem is ez a legfontosabb, tábornok elvtárs. Minden csöpp vér mély szakadékot égethetne az oroszok és a szlovákok közé. Mindent megteszek, hogy honfitársaim becsülettel megállják a helyüket.