Irodalmi Szemle, 1959

1959/2 - SZÍNHÁZI FIGYELŐ - Dr. JOZEF BOBOK: Beaumarchais — népiesen

a Figaró házassága kissé félreesik a vita fő irányától: nem mai mű ugyan, de ugyanakkor időszerűtlennek sem mondható, olyan darabnak , amelynek nincs mit mondania a mai, kortárs nézőhöz. Ennek oka elsősorban a szinpadravitel mikéntjében található.

Műnk István ismeri a színházi közönséget — különösen pedig a magyar nézőt —, így hát feladatához, hogy ma vigye színre a Figaró házasságát, igen helyes szándékkal fogott hozzá: népies hangnemben igyekezett megszólaltatni Beaumarchais-t. A vígjáték minden értéke, mesteri megírása ellenére sem egyszerű dolog ez: a mű tökéletessége és igényessége gyakran akadályozza a tömegre, az átlagos nézőre való közvetlen hatást.

A rendező elsősorban azzal a nézővel, színházlátogatóval számolt, aki először látja a Figaró házasságát, vagyis a nyári szabadtéri előadások közönségével. Ezért szőtte át a színdarabot, jobban mondva egyes jeleneteit régi francia dalokkal. (Erre nem egyszer az is rákényszerítette, hogy a színház gyakran elégtelen terje- dalmű, kis színpadokon kénytelen fellépni.) Ismerjük ezeket az „édes francia dalokat“, egybekapcsolásuk Beaumarchais szövegével eleven és hatásos, bár itt- ott nem éppen a legkorrektebb. Nem fenyeget annak veszélye, hogy a darab ezáltal édeskéssé, émelygőssé válnék: megakadályozza ezt elsősorban maguknak a daloknak a költőisége, valamint a válogatás gondossága is.

Ne feledjük, hogy Beaumarchais eredeti vígjátékában is sokat énekelnek, és egykor valószínűleg még több dal szerepelt benne. Énekel Figaro, a darab szerves része a románc, a pastorale, a záróének, Basilio dala, még a menyeg- zőnek is megvan a maga énekszáma — nem bűn tehát, ha az ének funkciót kap. A népi színjátszás erről sohasem mondott le.

Lehet, hogy egyesek operettszerűségről beszélnek ezzel kapcsolatban — ennek veszélye valóban igen közeli —, de szavuk nem hangzik valami meggyőzően: elsősorban azért, mert a zenét kizárólag gitár szólaltatja rt)eg, másodszor pedig az énekelt szövegek költői értéke miatt. Amennyiben Műnk István rendezésében itt-ott operettszerűséget érzünk, ennek oka elsősorban a táncokban, a koreográfus (Boris Slovák) felfogásában keresendő, amely néhol a népet jelképező énekesek csoportosításában, elrendezésében jut kifejezésre (túlnyomórészt technikai

fogyatékosságok következtében). A rendező maga az ilyesféle megoldások szükségszerűségét azzal a követelménnyel indokolja, hogy a nyári szabadtéri színpadok előadásai bizonyos „show“ jelleget kapjanak, mégis úgy látszik, hogy ezek nélkül a táncelemek nélkül — bár nem mindig sértik a jóízlést — az előadás stílusa tisztább lenne. A többi ellenvetés (pl. hogy a rendező a nézőtéren, a közönség között vonultatja végig a lakodalmas menetet, igen helyesen nagyobb játszóteret akarván biztosítani) kicsinyesek, kákán csomót keresők és fölösleges velük komolyan foglalkozni.

Helyes Műnk alapvető rendezői elképzelése, hogy a Figaró házasságát népies vígjátéknak állítja be. Helyes a darab szí nrevi tele is — természetesen számba véve a színészek és az együttes tehetőségeit. Itt meg kell jegyeznünk, hogy annak számára, aki nem kísérhette rendszeresen figyelemmel az együttes fejlődését, a Figaró házassága igen örvendetes bizonyítéka annak, hogy az együttes színészi és előadói képességed, művészete határozottan gyarapodtak.

Ezt a legjobban azzal mutathatjuk meg, ha sorra vesszük a szereplőket, s néhány szigorú, de őszinte szóval mondunk bírálatot alakításukról. Figaro alakja Turner Zsigmondnak nem kis nehézséget okozott. A fiatal színésznek megvannak az előfeltételei ahhoz, hogy megbirkózzék ezzel a szereppel. Alakításából azonban

— s ez viszonylag érthető is — hiányzik a nagyobb könnyedség, mégpedig nemcsak mozdulataiban, hanem a szerep elsajátításában, a nehéz monológok elmondásában, az általa kezdeményezett és a színpadon végibebemenő gyors változások, fordulatok irányításában is. Turner színészi felfogása alapjában véve helyes, Figarója megnevettet, de már kevésbé hat meg és alig-alig győz meg igazságáról, jogáról. További színészi munkáját arra kell összpontosítania, hogy mélyebben átélje a szerepet, belsőleg indokolja Figaró robbanékonyságát, könnyedségét.

Hasonló a helyzet Zsuzsi alakjával, akit Lőrincz Margit jelenít meg a színpadon. Kissé hiányzik belőle az erkölcsi fölény tüze. Zsuzsija belsőleg kevéssé szemérmes, nem érezni tetteiből a győztes szerelem erejét, a belső tisztaságot, az alak egészséges mivoltát. Lőrincz Margit a maga módján, a maga természetének megfelelően egyszerűsíti le a szerepet: ha több figyelmet fordítana Zsuzsi alakjának megelevenítésére s ugyanakkor a szerep technikai oldalára, mindenekelőtt