Irodalmi Szemle, 1959
1959/2 - FIGYELŐ - FÁBRY ZOLTÁN: Rés poetica (Fiatal költőink antológiájáról)
hangoskodott könyv körül, mint itt és most. Miért? Mert itt szimptómáról van szó, melynek ez az antológia lett a kiváltója és kifejezője. Valami, ami ezt a könyvet egyszerre túlsegíti önhatásán, jelentőségén, és ami így túlnő, túlmutat tényleges értékén. A költészetről van szó. És ez sokat, ez mindent jelenthet. „Ami maradandó, az a költők müve“, dekretizál Hölderlin Novalis tovább megy és a romantika túlzásával hiszi és vallja: „A költészet a végigazság.“ Három fiatal szlovákiai magyar költőről szólva, 1955-ben így kezdtem beszámolómat: „Kezdetben volt, van és lesz a líra“. A költészet szóteremtés. Az ige: első tett. Ősforma, mely csírájában hordja a végbölcsesség lehetőségét: a vágy és a kétely, a kérdés és a felelet summája. A líra: ősforma, de Ady a végokot keresi. Az ősforma és a végok közötti folyamatosságot, ez áramlás ritmusát nevezzük költészetnek. A költészet létdokumentum, létmonológ: lenni vagy nem lenni?! A líra önkifejezés és kollektív mondanivaló. Együtt és egyszerre. És ez hatásának, jelentőségének titka és neheze. A líra a; legkollektívabb műfaj. A líra — e legegyénibb műfaj — a mindenkié! Miért? „Minden emberrel, minden emberben egy költő hal meg“, magyarázza meg e paradoxon értelmét Musset mondata. A líra: ősforma és így mindenkié lehet, mindenkihez szólhat. Az ember a szóval kezdődött, ez minden mástól megkülönböztető jellege: az ige, a beszéd. „A költészet az emberi nem anyanyelve“: Hamanti-nak ez a kétszáz éves meghatározása a lírai kollektivitás legkifejezőbb definíciója. Valami érthetővé és továbbadha- tóvá csak ezen az anyanyelven válik. Csak a líra fokán lehet mindenkihez szólón tudatosítani. Ha valami nem fejeződhet ki a líra nyelvén: ott baj van. A líra: névadás. Ami nem találta meg a hangját, az nem ért és nem értethet anyanyelvén. És mégis: a líra tagadása, megvetése és elvetése sors- és korfordulók állandósult jelensége. Indulások, átváltások radikalizmusa nem ismer sem kegyeletet, sem kegyelmet. A líra elleni lázadás az ige-forma elleni lázadás, a folytonossági kontinuitás tagadása, az emberi mondanivaló sokrétűsége ellenében kijátszott gesztus, mely azonban legtöbbször nem más, mint a sznobizmus és vulgarizmus keveréke. Az emberi anyanyelv megvetése semmiben sem különbözik a sznobizmus fenegyerek-szükségletétől vagy a képrombolók prtimitív antiesztétikájától, a tabula rasától. A' líra-ellenesség a türelmetlenség merevedett póza. Ami türelmetlenül és azonmód végbizonyosság akar lenni, azt zavarja az ősforma léte, a kontinuitás ténye, a névadás elkerülhetetlensége és neheze, a gondolat kételye és kérdése. Aki türelmetlen, az hamar találja meg a bölcsek kövét, az azonmód váltja meg az emberiséget, de mondanivalója sohase realizálódik, és az idők folyamán menthetetlenül frázissá szürkül. Aki a lírát tagadja, az a kifejezhetőséget tagadja: a mindig és mindenütt érthető lírai anyanyelv természetes társadalmi funkcióját. Ami lírailag kifejezhetetlen, az nem létezik! Az anyanyelvvel, az ősformával szembeni líratagadás egyszerűen megfordítja ez érvet és a lírát jelenti ki nemlétezőnek, múltkülöncnek, jövőzavarnak. Egy harminc év előtt névtelenül (1 + 1 jelzéssel) megjelent itteni verskötet előszavában ez olvasható: „X + Y, 1 + 1 verset írtak. Nem fontos. A vers maga nem fontos, a líra: felesleg, vakbél, amit ki kell oparálni, hogy zavar ne legyen, életképtelenség, betegség újra“. A líra ez idézetben csupán a dekandencia szinonimája. Kórtünet, különc, valami, amit nem vihetünk, nem menthetünk át a szocialista társadalmi rendbe. És aki ezt írta: én voltam. A vízzel együtt — mint már olyan sokszor — újra kiöntöttük
