Irodalmi Szemle, 1959

1959/2 - DISPUTA - Az Irodalmi Szemle ankétja - GARAJ LAJOS: A költészet valósága

termés túlsúlya. A felszabadulás utáni életünk új valóságát egész a mai napig adekvát módon a líra visszhangozza irodalmunkban. Amikor ezzel az elismeréssel fordulok költőink felé, nem az önelégültség érzetét akarom bennük felkelteni, hanem azt a felelősség- érzetet, hogy a líra, akár közvetlen, akár közvetett módon ugyanúgy az életjelenségek teljességének a visszatükrözője, mint az irodalom bármely más műfaja. A különbség csak az ábrázolási módban van. A lírai műfaj természetéből adódó gyors „reagálás“ persze semmiképpen sem magyarázza prózánk viszonylagos elmaradásának okait. Prózaíróinknak ez a tény nem nyújthat felmentést. De most a költészetről van szó.

A költő versei akkor érik el céljukat, ha összecsendülnek a kor életérzéseivel. A költészet számára igen fontos, hogy a költő szubjektív lelkivilágának, érzéseinek megjelenített tartalma mindig visszhangra leljen az emberek szívében, függetlenül attól, milyen események váltották ki, milyen körülmények között jött létre, érett meg. Ez pedig az alkalom, helyzet szülte érzés belső átélése, vagyis a művészi azonosulás nélkül elképzelhetetlen. A költő által érzelmi erővel feltárt, tudatosított érzés adja meg az én-világ objektív hitelét. Ilyen értelemben önkifejezés a költészet ,mert teljesség de sohasem csak önkifejezés.

A költő feladata nem lehet csak az, hogy képet adjon önmagáról. Ha a lírikus megénekli a „magánlélek magánkeserveit“, akkor költészetében nem kapnak helyet a világ, a társadalom kérdései. (Ld. pl. Ozs- vald A csillagokhoz. Meditáció, A Duna hídján stb. költeményeit.) Ha a költő, mint szubjektum nincs benne a költeményben, akkor a lírája nem ilíra. De a költészet nem légüres térben virágzik, hanem a valóságból nő ki. A lírikusnak mindig arra kell törekednie, hogy közös érzelmeket fejezzen ki. Mennyivel igazabb pl. Bábi: Szabad vagyok, vagy Hogy fölujjongjak... c. verse! A költészet akkor válik igaz művészetté, ha a lírai költő nemzete, népe, társadalma stb. életérzéseinek megszólaltatója- ként emelkedik fel verseiben lírai hősé. Nem hiába hívják a lírai költészetet alanyi költészetnek. (Hegel: az alany az ábrázolás tárgya). Itt a költészet titka, valamely irányban ható, formális ereje.

„Mindenfajta költészetnek három fő összetevője van, — mondja a kiváló román költő, Mihail Beniuc — s ha ezek hiányzanak, nem beszélhetünk költészetről. E három összetevő a költő magatartása, amely úgy szövi át a költeményt, mint az aranytelér a sziklát, az osztályra jellemző eszmei tartalom és a költő saját művészi formája“. Noha még szaporíthatnánk az alkotóelemek számát, a lényeg nem változik. A magatartás: mélyebb valóságlátás, megismerés. Mi ez a megismerés? Semmi más, mint az alanyi költészet objektív hitele, a művészi egyéniség és környezetének osztályának ideológiája közötti kapcsolat intenzív érzése.

A líra egyik fé jellemvonása az, hogy a tipikuson keresztül — bármennyire is apró részletek, életmozzanatok, helyzetek stb. képezik ábrázolási tárgyát — éppen e részek művészi felfogása által nyújtja az élet teljességét, egészét. Ahhoz, azonban, hogy iegy költő, művész ez apró életjelenségek művészi ábrázolásával lírai egészt nyújtson, feltétlenül szükséges a társadalmi, irodalmi és szellemi élet törvényszerűségeinek valamely irányban — mégpedig a kor fejlődési irányában ható felismerése. Csakis és kizárólagosan az élet egészének: a társadalmi jelenségek, eszmék progresszív irányának felfogásán megalapozott költői szemlélet (persze több más mozzanattal) érvényesítheti művészi hatását az apró élet-mozzanatokban is. Petőfi, Ady, József Attila, Radnóti stb. költészetének hitelét, a személyes Én személytelen magasságába átcsapó valóságérvényét éppen a költői érzés által felfogott minden fontos részletkérdés, minden igazi életmozzanat közüggyé válása emeli igaz művészetté.

Költészetünk gátló tényezőinek a kiküszöbölését a művészi szintézis elérésében kell látnunk. A költőink által versbe foglalt valóság-pillanatok nem tipikus voltának, korunk társadalmi és szellemi fejlődése által meghaladott érzések, életmozzanatok, helyzetek stb. művészi kinyilatkoztatásának okait itt kell keresnünk. Persze ezek csak megjelenési formák. A lényeg .vagyis költészetünk további fejlődési lehetőségeinek, eszmei és művészi elmélyülésének sarkalatos problémája a költői szemlélet felszabadulása, elmélyülése.

Az elmúlt évek sematizmusa, jelenlegi líránk felületessége, sekélyessége költőink eszmevilágának fogyatékosságaiban, a költői személet egyoldalúságában keresendő. Költészetünk felemelő megtisztulásának a külső alkalom minél bensőbb átélése, a költői átéltség a biztosítéka. A valósággal való mélyebb kapcsolat, a tárgyi világgal való művészi azonosulás átélése és megjelenítése költészetünk továbbfejlődésének a feltétele. A kapcsolat felületes elintézésével lehetelen költészetünk jelenlegi hibáit kiküszöbölnünk. De még ez sem minden.