Irodalmi Szemle, 1959
1959/2 - LÁTÓHATÁR - A kommunizmus irodalmáért!
májának is — és nem is fogunk így tovább élni!“ — jelentette ki Tvardovszkij. — „A szellemi munka területén, különösképpen az irodalomban és a művészetben az első dolog mindig a minőség. Sőt, a mennyiségnek mindig megvannak a korlátai, határai, amelyeket azonban a minőség nem ismer. Mit használ a színházi nézőnek az elmúlt időszakban megírt hétszáz színdarab? Nekem, mint egyszerű nézőnek elég volna hét teljesértékű színházi előadás, amelyek mindegyikét újból és újból meg akarnám nézni. Bármennyire is szeretem a verseket, mire jó nekem az elmúlt időszakban megjelent száz és száz verseskötet? Mi szükségem van olvasóként évente háromszázhatvanöt regényre? Ha számba veszem az ízlések különbözőségét, még akkor is természetellenesen soknak találom ... Az irodalomban elsősorban és mindenekfelett a minőség fontos.“ Tvardovszkij ezután arról beszélt, mennyire fontos az irodalomban a kiváló műalkotás példaadó szerepe. Sokkal nagyobb az ereje, mint különféle „szervezési intézkedéseknek“, amelyek néha inkább ártalmasak, mint hasznosak. Hangsúlyozta, hogy az irodalomért való kollektív felelősség legmagasabbrendű formája — bármennyire paradox módon hangozzék is — a magunkért való felelősség. „Pokolian nehéz dolog felelősnek lenni magunkért“, — jelentette ki a küldöttek •élénk helyeslése közben Tvardovszkij. „A? írói munka személyes, erkölcsi normái közelebb kell hogy kerüljenek a munka kommunista értelmezéséhez.“ Egyes elméleti vitákban, elsősorban a romantizmus és a realizmus kérdésében Tvardovszkij „az olvasó nézetének“ adott hangot: „Helyénvaló és talán hasznos is, hogy vitázzunk a romantizmus előnyeiről a realizmussal szemben vagy fordítva, de ha engem mint olvasót egy könyv megragad, tiszta örömöt, életismeretet ad, higgyék el, legkisebb gondom is nagyobb annál, hogy tisztázzam, tiszta romantizmus-e az, vagy romantizmussal kevert realizmus, vagy pedig mit tudom én micsoda. Egyszerűen hálás vagyok az írónak, amiért szép élménnyel ajándékozott meg. Egyáltalán kinek van kifogása a romantizmus ellen, ha gyönyörű műalkotásokat hoz létre, megénekli korunk nagyszerűségét, illetve ki ellenezné a realizmust, amely megragadó, nagyszerű képet fest eleven életünkről? De ha valami üres felfújtat raknak elém, amely fellengzősen mutatja be az életet, s olyan émelygősen, hogy az embernek kavarog tőle a gyomra, s ráadásul azt mondják, hogy ezt el kell olvasnod, mert ez romantizmus, én bizony azt felelem — köszönöm, nem kérek belőle. Ha pedig valami silány, alantas tákolmánnyal traktálnak, amely unalmasan másolja az életet bizony hiába mondják, hogy ez realizmus, én abból sem kérek. Úgy írj, ahogy a lelkiismereted parancsolja, és azt írd, amit ismérsz az élet általad kiválasztott területéről, és ne félj már előre a szerkesztőktől és a kritikusoktól. Van egy törvény, amelyet szerkesztői és írói gyakorlatom során nemegyszer megfigyeltem már: a jó könyv — legyen bármennyire is eleven húsba vágó —, mindig diadalmaskodik a rossz könyv felett, leküzdi azokat az akadályokat, amelyek az olvasóhoz vivő útján állnak elébe. Egyszerűen nem hiszem, hogy léteznének olyan zseniális kéziratok, amelyek nem jutnak el az olvasóhoz.“ Fiatal művészek nevelése Sokan foglalkoztak ezzel a kérdéssel is, a legtartalmasabban és a legtöbb hozzáértéssel V. Katajev, aki a „Junoszty“ (Ifjúság) című folyóirat főszerkesztőjeként a legtöbbet kerül kapcsolatba fiatal szerzőkkel. Hangsúlyozta, hogy
