Irodalmi Szemle, 1959

1959/2 - HAGYOMÁNYAINK - Dr. FOGARASSY LÁSZLÓ: Pozsony és a proletárdiktatúra

a tanácskormány hibás parasztpolitikájában rejlett. A rozsnyói bányászok a betléri országúton visszavonuló csehszlovák trént és utóvédet tűz alá vették, a templom tornyára pedig magyar zászlót tűztek ki. A dobsinai bányászok június

12-én fegyveres nemzetőrséget alakítottak és Gömöry Árpád százados parancsnoksága alatt megtámadták a csehszlovák burzsoázia kdeimében harcoló csapatokat. A környékről összevont erősítések azonban a dobsinai bányászfelkelést június 13-án leverték. Hennocque francia tábornok, a csehszlovák keleti hadtest parancsnoka súlyos hadisarcot rótt ki a városra, a felkelés halálraítélt vezetőinek azonban megkegyelmezett és később a magyar kormánynak cserefoglyokként kiadatta őket.

Június 13-án a 17. dandár páncélvonata Oláhpataknál áttörte az ellenséges frontot, a 13. gyalogezred pedig elfoglalta Nagyveszverést. Mivel a csapatok a nehéz erdős-hegyes terepen folyó harcokban kimerültek, háromnapos hadműveleti szünet következett. Ezalatt azonban Prignot francia őrnagy Dobsiná- nál nyolc zászlóaljat és öt üteget vont össze. Amikor június 16-án a 13. ezred Dobsina felé elindította támadását, már túlnyomó erejű ellentámadással került szembe, amely gyalogságban kétszeres, tüzérségben meg éppen ötszörös fölényben volt. A 13-asok egy ideig megvetették a, lábukat a betléri magaslaton, de átkarolás miatt Betlért. fel kellett adniok. A Sajóházán levő 17. dandárparancsnokság is majdnem fogságba esett. Az utóvéd részben már pánikban menekült Rozsnyó felé. Egy őrnagy néhány közlegénnyel és hat tiszttel Sajóháza északi szélén egy házból tüzelt az ellenségre, hogy a hátráfó vörös csapatok rendbeszedhessék magukat és a tüzérség új állásba mehessen. A támadók a házat teljesen körülzárták és felszólították a védőket, hogy adják meg magukat, ők azonban az utolsó töltényig védekezve, hősi halált haltak. A csehszlovák parancsnokság az elesett tiszteket közös sírba temettette a sajóházi temetőben és csehnyelvű sírkövet is állíttatott nekik. A felirat tévesen mondja, hogy a 12. magyar gyalogezred elesett tisztjei nyugszanak ott, mert ilyen gyalogezred Rozsnyónál nem harcolt. A sírkövön az alábbi nevek olvashatók: Grosz J. százados, Valkó Z. főhadnagy, Voget E. főhadnagy, Kin- derman (talán Kindernay?) főhadnagy, Neupauer P. hadnagy, Palkovics hadnagy. A mellettük nyugvó vörös katonák sírdombjairól már jórészt hiányzanak a keresztek, 1953-ban még láttam Rózsa János nevű közlegény fejfáját. (Az őrnagy holttestét családja elvitette.)

Rozsnyó még június 16-án a csehszlovák csapatok kezébe került. A 13-asok ezután június 24-ig váltakozó kimenetelű harcokat vívtak Pelsőc környékén. Rozsnyót ugyan nem foglalták vissza, de az itt harcoló ellenséget a Tornánál küzdő 10. dandárral együtt annyira lekötötték, hogy képtelen volt nagyobb tartalékot létesíteni, hogy azzal beavatkozzon a kassai csatába. Amikor június 24-én a 13. ezred előtt kihirdették, hogy az északi fronton a harcoknak vége, a katonák kis híján fellázadtak, mert tovább akartak harcolni. A csehszlovák oldalon küzdő 67. eperjesi gyalogezred részben a Szlovák Tanácsköztársasággal érzett együtt.

A 13. gyalogezred 1919. július 1-én vonult ki Pelsőcről, s mint az 5. hadosztály része, Sajószentpéter—Putnok tájékára került. Innen Tokajra szállították őket a románok ellen, de mivel a dunántúli 8. vörös hadosztály nem akart a frontra menni, annak helyébe Szolnokra rendelték. A 13. ezred itt a 65. dandárba tartozott, amely először az 5. hadosztály része volt ugyan, de a harcok folymán a 6. hadosztály alá rendelték. A 13. ezred itt a 6. had