Irodalmi Szemle, 1959

1959/2 - BÁBI TIBOR: Négy vers

B Ä B I TIBOR

Bácskái Béla rajza

ELFÁRADT NAGYON

Egész nap nyütte kis kezét, olvasgat most, úgy pihen.- „Szeretem öt. Szeretem," — azt dalolja folyvást nyugtalan szívem.

Virraszt, s virraszt a villanyláng, elfáradt nagyon, szegény.

Nagy setét árnyék alszik már pilláin és álmodó két szemén.

VILMI BÁCSI

Bizony falunk soványka kenyerét ette; bakter volt, sírásó is egyben.

Botosán, bundásan járt-kelt éjjelente a hóval síró nagy telekben.

Megfáradt, megvénült a bakter. Megrokkant, s nem látta színét semmi jónak.

így vénen, hogy a nyár a mezökre lobbant, csak elszegődött aratónak.

Pendült a kasza éle, zihált a melle, már kiszáradt a torka nyála,

s míg ina reszketett, leste búsan, merre száll majd a felhő, s lesz-e árnya.

Hiába! Felhő se úszott át az égen, meg-megindult a föld alatta;

felsóhajtott, elnyúlt, s meghalt keservében, hogy ő csak másét arathatta.

Már el nem álldogál az utca szegletén, tülke se bődül a szelekbe.

Csak én idézgetem: ha élne még szegény, most minden föld övé lehetne.