Irodalmi Szemle, 1959

1959/2 - NAGY IRÉN: Két liter bor (elbeszélés)

— és szép lassan elszöktek mellőlünk. Amikor kiléptünk a hűvös éjszakába, egy pillanatra kijózanodtam. Mi lesz ebből, gondoltam kétségbeesve, — dehát haza kellett kísérnem a társaságomban levő hölgyet. Ez az illemtan legelemibb szabálya. Mind a kettőnknek volt a fejében, hát karonfogva mentünk végig a városon. A leghihetetlenebb, hogy senki sem látott meg bennünket...

— Mire a ház elé értünk, amelyben lakott, elhatároztam, hogy bemegyek. Először gyengén tiltakozott, a józan eszemre hivatkozott, de addig erőszakoskodtam, míg beengedett...

— Mint valami tolvaj, úgy lopóztam ki a szobájából, pedig a pénztárcámat otthagytam. Szándékosan.

A tárcát érintetlenül visszakaptam a könyvtárban néhány nap múlva. Nem akartam többé találkozni vele, de nem maradhattam ki a könyvtárból feltűnés nélkül.

— A feleségemnek mit mondtam? A történtek felét. Együtt voltunk és nekem kellett hazakísérnem. Ha az ember azt akarja, hogy hazugságon rajta ne kapják, akkor legalább az igazság felét el kell mondani. Nem talált benne semmi rosszat, mondom, nem gyanakodott rám.

— Aztán egy napon levelet talált a zsebemben. Valahogyan így kezdődött: „Édes Pistikém, nem akartalak zavarni, gondot okozni Neked, de sajnos már nem tudok sehogy magamon segíteni...“ És így tovább vagy három oldalon.

— Hát így történt.

— Nem azért mondom, mert be vagyok csípve, de némi elégtételt a feleségem is kapott. Képzeld, a levél tele volt helyesírási hibával.

— Csodálom, hogy nem érted az összefüggést. Gondolod, ha nekünk megszületik az a harmadik gyerekünk, akkor is minden ugyanígy történt volna?

— Hát ha úgy tetszik, indulhatunk. Pincér! Fizetek!