Irodalmi Szemle, 1959
1959/2 - ZALA JÓZSEF: Öt vers
de nem jössz Flóri. Téli vad vihar vándorlás közben életedre tört, fagyasztó, jeges takaróival födte álmod az árokparti föld. Megtalálták a hegedűdet is, utolsót jajdült, éppúgy, mint te is: hü utitársad a hónod alatt, egyetlen húrja végleg elszakadt. FLÖRI Jól ismertek a két Duna között. Flórinak hívott öreg és gyerek. Mindig rohantál, mint az üldözött, s félelmetesen csillogott szemed. Rongyaidban fogócskázott a szél. Kalapodon kikandikált a fürt.- Mezítláb jártál, míg beállt a tél. Hajnalban Felbár, alkonyaikor Kürt bámész suhanca követte nyomod. Hegedűdnek csupán egy húrja volt, s ha érintette megtépett vonód, sírt s kacagott is; panaszolt s dalolt. Forró véred Francia-földre vitt, hol magyar dalod csendült ezrivel. Szép asszony veled szőtte terveit, dédelgetett a jólét és siker. Boldogságod ellobbant, mint a fény, a szép hitves hűtlenül elhagyott, s te megtört lelkű, bús vándorlegény a nagyabonyi hajnalcsillagot kívántad látni, vágy űzött, hozott.. . Itt sem lett nyugtod, utak vándora. Foszforként vetett két szemed lobbot, s nem irigyelt, — szánt a házak sora. Hozzánk is jártál, megfigyeltelek. Lázító dallam csendült húrodon, betöltötte fogékony telkemet, s dalod többé feledni nem fogom: Kürt riogott, zengett a csatazaj, végső rohamra indult a sereg. Nem tudta senki mi volt az a dal, hiába kérdtem, falusi gyerek. Nem láttalak többé azóta sem, pedig de álltam volna még eléd elújságolni, hogy már ismerem a Marseillaise-t, a lázító zenét; ZALA JÓZSEF TAVASZI ESŐ Az ablakom eső veri, számlálhatatlan morse-jel. Lehet, hogy rejtjeles adás, mert fül és agy nem fogja fel. Csupán a szem, a fény és árnyék tükre időz egynéhány cseppet paskolt ponton, hogy új sorozat kövesse a cseppet, és minden egybefolyjon. Az utcán tócsát ver a sok nehéz csepp, s a barna színen buborékká válik. Ilyenkor szokták mondani a vének: „Hetes eső lesz, minden jól megázik!“ A szomjas föld, fák, virágok, vetések nem számlálják a sűrűn hulló cseppet, magukba szívják dúsan ömlő nedvét, s olyanok, mint akik újjászületnek. Homályt borított az ablaküvegre a sóhaj, amely hozzád szállt e percben ha hozzám jönnél, mint esőben a táj, csókodban újjá lehetne születnem.
