Irodalmi Szemle, 1959

1959/2 - SZABÓ BÉLA: Az élet peremén

iámra egy művésziesen kidolgozott fügefalevelet akasztok, akár a borbélyok sárgaréz korongot. Addig azonban alapos kutatás és megfontolás után egyetlen lehetőség marad számomra, éspedig, hogy megírjam azt, ami a szabóműhelyekben történik: a segédek és kismesterek tengődő életét, a megrendelő és a mester komoly kapcsolatát. Egyszóval kiemelni a műhelyt a homályból, a szürkére rávetíteni egy kevés fényt, így talán kifejezem és megértem, hogy a tű forgatása is lehet hivatás és igyekvésem nem marad oly erőltetett, oly reménytelen és sivár, mint most.

Kinyilatkoztatás 1938. február 13.

A középkorú úriember már az ötven felé közeledett, de még jól tartotta magát, vidám volt és egészséges, amit gömbölyűre duzzadt, fenséges hasa is igazolt. Az elégedett és megbízható úriemberek egyike volt, akiknél igen komoly és igen fontos szerepet játszik a has, ez a jelentékenyen terjedelmes testrész, amely egy művész érzékenységével reagál a finom és Ízletes ételekre. Látni lehetett, hogy az úriember tisztában van hasa méltóságával, rangjával; hosszú évek féltő •gondja és áldozatkészsége eredményesen jutott kifejezésre a fenséges domborúságon. A fényes és súlyos aranylánc mintegy kiemelte és jelezte rangját, kiválóságát, érdemét, hogy a has értéke semmivel sem kisebb egy hölgy keblénél, melyet drága gyöngysor ékesít. Hangja halk és nyugodt volt, mintha valahonnan a mélyből érkezne — nyilván a már említett testrész mélyéből — és minden szavát bölcs és megállapodott türelem színezte. Nos, ez a megbízható úriember, miután kiürítette kávés csészéjét és kényelmesen a büffé asztalára helyezte, fiatal szomszédjához fordult és a következőket mondta, ugyancsak bölcsen és meggondoltan:

— Aki nem volt katona, az nem ember.

A fiatalember megrezzent, fagyhullám suhant végig sápadt, vézna arcán, de illedelmesen hallgatott. Abban a pillanatban a megbízható úriember előrehajolt, hogy domború hasa kissé súrolta a büffé asztalát, de bizonyos izgalommal, feszültséggel várt, mint aki nagyon fontos titkot közölt és most lesi a hatást. Miután a fiatalember szemérmesen hallgatott, az elégedett úriember ezt természetesen elragadtatásnak vette, a feszültséget hirtelen ragyogó mosoly váltotta fel, arca már sugárzott a belső fénytől, a megingathatatlan meggyőződéstől, és vallomását így folytatta.

— Aki pedig a fegyverhez nem ért, az zsidó.

Az utolsó szavak már szárnyakat, lendületet kaptak és oly csodálatos elevenségről tettek tanúságot, hogy hatásuk sem maradt el. A fiatal szomszéd ugyanis nagyon csöndesen és nagyon zavartan felállt, félszegen meghajolt és oly ügyetlenül távozott, mint aki sosem volt katona és a fegyverhez sem ért.

A regényt elfogadják

Közel egy félévig tartottam magamnál új regényem kéziratát anélkül, hogy valakinek odaadtam volna elolvasni. Egyedül Hans, a német költő tudott a regényről, de Ő sem olvasta. Többízben újra és újra javítgattam a szövegen, de nem mertem kiadni a kezemből. Valahogy féltem ... rettegtem attól, hogy visszautasítják. Egy irodalmi napon azonban — amikor a szabóműhelyt elkerültem — felmentem a Magyar Üjság szerkesztőségébe, és megemlítettem Győry Dezsőnek, hogy van egy kész regényem. Győry nagy örömmel fogadta a hírt és kért, hogy