Irodalmi Szemle, 1959
1959/2 - JOZEF HORÁK: Bánya (elbeszélés — fordította Czagány I.)
Még összekötöztük a gönceinket. Aztán előbb felhúzták a többieket. Csak utánuk ültem én nyeregbe. Egy kicsit nehezebben ment, mert nem volt, aki megtartson, míg egyensúlyba jutottam. Csak úgy a fejsze fokával taszigáltam el magam a faltól, hogy mérsékeljem az ingást. Végre indulhatok. Olyan furcsa érzés van a szívem körül. Ügy vágytam a napvilág után, most meg valami szomorúságot érzek. Szeretnék valakivel kezet szorítani, valakinek búcsúzóul legalább egy szót mondani Mind fenn vannak már és nincs aki utánam kiáltsa a régi bányászköszöntést: Jószerencsét! A zsaluzás már elmerül a homályba, csak a lehulló cseppek zaját hallom tisztán. Akárhogyan volt is, a bánya megmentett bennünket. Most vége a fogságnak, indulok a nappal elébe. Hát persze, fenn már várják a jeladást. — Jószerencsét! — suttogom, a jóég tudja, miért. Mintha a mélyből felelne valaki: — Jószerencsét! Valahol alattam, négyszáz méter mélységnyire gyűlik a víz. Fuldokol a bánya. A szívem összeszorult. Több mint harminc évet éltem meg benne és sohasem vétett ellenem, most pedig gyilkolja a víz, amely évszázadok óta ostromolta és nem bírt vele. A düh ágaskodott bennem, meg a részvét is elöntött. Reszkettem a rosszulléttől. Elordítottam magam oda fel: — Indulás! A kötél lassan elkezdett kúszni felfelé. A szívem fájt és ugyanakkor vad öröm fogott el. Ebben a pillanatban még a németeknek is megbocsátottam, hogy így elbántak velünk. Különös, nagyon különös jószág az ember szíve, átkozni is, megbocsátani is tud egyszerre. Még az is kevésbé fájt ebben a pillanatban, hogy a fiam német lágerben sínylődik és nyers répától puffad a hasa. Csupán azért, mert ilyen szerencsésen végződött. Visszatérek a sötétségből az életbe. Üjra meglelem a világot, amelyet már elvesztettem. Üj élet vár rám. Eláraszt, mint a víz, csupa virág borítja, akár a júniusi réteket, minden jobb lesz, szebb lesz benne. Gondolataim közben ügyet sem vetek az összeroncsolt ducolásra, arra sem, hogy fölöttem a fény már győzedelmeskedett a sötétségen és uralkodik a világ felett. Hiszen ez itt nem is akna már, csak omladozó, roncsolt lyuk, életveszélyes görgeteg, eszeveszett szörny, amelyből gigantikus tüskékként meredeznek a szálfák, vasrudak és karvastagságú drótok. De közeledik a fényesség. Jószerencsét! Észre sem vettem, hogy a halántékomnak ütődik valami. Egyszerre annyi világosság vett körül, hogy szinte belevakultam. Ez az ütés térített magamhoz annyira, hogy újra látni kezdtem. Az első, amit tudomásul vettem, egy a halántékomnak szorított puskacső volt. Egyet-kettőt hunyorgattam, hogy jobban lássak. És megláttam még sok puskát német SS-katonák kezében. Első pillanatban bele akartam magam vetni az aknába, vissza, de megragadtak borzalmas, fehér, kiaszott kezek, hidegek, mint a halálfej, melynek jelképe ott díszlett a sapkájukon ... Fordította: Czagány Iván. 8.
