Irodalmi Szemle, 1959
1959/1 - MOJZES ILONA: Három vers
M O J Z E SILONA IRENA Az este sötét bársonyba szökött, fiatalasszony áll az ablak mögött. Szobájában a csönd szinte serceg és tik-tak-tik: sürgetik a percek. Kattan a villany, fény villan a régi tükörben, körben fut a divatos kontyon, a homlok fölött dús a szőke haj. Hívogató messzeség a szeme, a karja lágy, akár a vaj. Bíborláz vibrál szívében, telt mellein megremeg a batiszt, ajka rubinvörös, de az arca sápadt, mint a liszt. Az utcán ringó lámpafények izzó vörös s rózsaszínben égnek. Gyors léptek viszik Irenát és lázak, vágyak az utcán, téren át. De az arca sápadt, mint a liszt, telt mellein megremeg a batiszt. Érzi, érzi, érzi; mindenki a lépteit nézi. Tekintget jobbta-balra, magyarázni meg nem lehet: oly gúnyosak a házszemek! Míg karcsú bokáján a nílon feszül, nagyot sikolt egy hang belül: A vállam meztelen, ruhám kivágott, új csókokra vágyott áruló szívem. Férjem lent a fekete mélyben, jó apám is ezer veszélyben, s a kisfiam ... Jaj otthon, egyedül! Mit olvasok majd gyermek szemében? Az utcán imbolygó lámpafények halotti fakó szürkeségben égnek. Kip-kop.. . a járdaszélen halk a léptek zaja. Kip-kop... a bányamélyben acélból készült a csákányok szava. Kip-kop.. . az úton egy asszony visszafordul és könnyű léptekkel megyen haza. A FEKETE FOLYÓ Holt a sötét víz, élet nincsen benne, holt a szava is, mintha nem is lenne. Virág nem nyílik az ájult partokon, szennyes az olaj és szennyes a korom. A nagy paloták arca mit keresne fénytelen, foltos, vak tükrébe veszve? Gúnyosan sandít feléje egy torony; szennyes az olaj és szennyes a korom. Egymást vizsgálva úsznak a víz hátán az őszi levelek, salétrom, kátrány. Suhannak a habok maradék romon, szennyes az olaj és szennyes a korom. A híd alatt tiltott fegyverek vannak, aki tudott róluk, jaj volt, jaj annak. Soha nem ássa ki ellenség, rokon, fedi az olaj, a folyó, a korom. Bús, eszelős szél, vihar az ágakon, a Fekete folyó fut álmatagon ... Hallgatom halk szavát, nem veszi zokon;- kenyér az olaj és kenyér a korom! Embert szolgál ő, vesztve éke, kincse, fekete ölében mégis virág nincs-e? Fekete arca bús, beszédes rokon; — kenyér az olaj és kenyér a korom!
