Irodalmi Szemle, 1959

1959/1 - NYELVMŰVELÉS - MAYER IMRE: Az élő beszéd ápolása

a helyesírás tanítását is zavaró tájnyelvi sajátságok leszoktatása. Semmi esetre nem szabad ellenük a gúnyolódás fegyverével fellépni. Annyival kevésbé megengedhető ez, mert hiszen ma mindenkinek, aki a nyelvvel és nyelvtudománynyal foglalkozik, közös felfogása az, hogy a nyelvjárási ejtés nem mondható helytelennek. Otthonias, ízes, tősgyökeres beszéd ez, csak — vidékies. És mivel egy művelt nyelvben sem tartják kívánatosnak új beszédhangok kifejlődését és nagy kiejtési különbségek keletkezését, azért a kialakult köznyelvi ejtés megszilárdítása a fontos. Azaz a nyelvjárási kiejtésnek megvan a természetes jogosultsága, de nem lehet eszmény. Aki csak egy kissé magasabb műveltséget szerez, akinek a nyilvánosság előtt szerepelnie kell, annak meg kell szoknia a köznyelvi kiejtést.

A kiejtés fő elemei: a hangok képzése, a hangok időtartama, a hangsúly és a hanglejtés. A kiejtés tehát tulajdonképpen a beszédnek írásjelekkel csak kevéssé vagy egyáltalában nem ábrázolható része — állapítja meg Deme László. De azért nem elvont, hanem nagyon is érzékelhető valóság. Az egyes hangok köznyelvitől eltérő képzésének javítását csak az tudja helyesen, kellő hozzáértéssel és türelemmel intézni, aki ismeri a hangok képzésének módját. Ezért rendkívül fontos, hogy az anyanyelv tanítását végző tanítóink, tanáraink kellő hangtani ismereteket szerezzenek, hogy meg tudják pontosan magyarázni és érzékeltetni az egyes hangok helyes képzésének módját. Hogy ezt régebben nem minden pedagógus tudta, arra szemléltető példa Illyés Gyula visszaemlékezése iskolás korára a Puszták népe című könyvében. Mértan tanára élesen megrótta azért, hogy az „eff“ szótagot „áff“-nak mondotta, úgy ahogy otthon megszokta. Ráparancsolt, hogy tanulja meg a rendes kiejtést, de nem magyarázta meg, hogyan. Ezzel alkalmat adott arra is, hogy a kiejtéssel kínlódó gyereket tanulótársai kicsúfolják.

A köznyelvi kiejtésnek egységes szabályai még mai napig sincsenek pontosan körvonalazva, úgyhogy egyes ingadozások, eltérések, különösen hosszúság és rövidség tekintetében előfordulnak. De a helyes magyar kiejtéssel foglalkozó nyelvészeti irodalmunk képviselői nagyjában összeállították a kiejtés leggyakoribb hibáit. Ezek a hibák előfordulnak az egyes hangok képzésében, a hangok időtartamában, a hangsúlyozásban és a hanglejtésben. E hibáknak rövid összefoglalását a következőkben közlöm.

A magánhangzók képzésében és ejtésében előforduló hibák legtöbbje aránylag könnyen leszoktatható, annyival is inkább, mivel a köznyelvtől eltérő kiejtéssel beszélőknek bizonyára alig jut eszükbe, hogy írásban a maguk vidékies kiejtése szerint jelöljék a hangokat, pl. ember helyett embört, szép helyett szípet, lábamat helyett lábomat írjanak. A nyelvjárási kettős magánhangzók ejtése is ugyanezen az alapon könnyen leszoktatható. Nehezebb kérdés az e hang használatának kérdése. Ezt a hangot a magyar nyelvterület nagy részén még használják. Külön jelölése helyesírásunkban nincsen és ez a hiány nem kis mértékben járul hozzá ahhoz, hogy ez a nyelvünk zenei változatosságát emelő hang lassanként veszendőbe kerül. Erre vonatkozólag nyelvtanításunk és nyelvtanaink még semmiféle intézkedést nem adnak.

Kényeskedő és idegenszerű a rövid á hang használata jónéhány idegen szóban. Ez nem annyira nyelvjárási sajátság, mint inkább a városi elem beszédében előforduló affektáltság, ilyenekben mint ákádémia, álgebrá, párláment, Amerika, stb. Helytelen és kellemetlenül ható az á hangnak é-be hajló ejtése, pl. átszálló helyett „étszélő“, indulás helyett „indulés“ stb. Arra is jó ügyelni különösen