Irodalmi Szemle, 1959

1959/1 - ORDÓDY KATALIN: Visszatérés

Ilonát zavarba ejtette ez a minden köntörfalazást sutba dobó beszéd.

— Hogy te ... hogy a Lacit... — hebegte.

— Ez a kettőtök dolga, nekem semmi közöm hozzá, de ha egyszer ráálltam, hát mondd meg, széna vagy szalma, mit üzensz neki?

— Semmi üzennivalóm nincs — felelt elutasítóan, telemerte Zsóka tányérját.

— Egyé! szentem — biztatta a gyereket, aki idegesítő érdeklődéssel kísérte a beszélgetést. — És hogy neki mi mondanivalója lehet, — görbítette le a száját

— azt is bajosan tudom elképzelni. Ügy hallottam, nem megy vissza. Igaz?

— Hát úgy tervelte, ha csak meg nem gondolja majd magát...

Ez figyelmeztetés akar lenni, — hallotta meg éles füllel Bartáné szavaiban a célzást. Talán bizony még én leszek a felelős érte, ha Laci szedi megint a sátorfáját . . .

— Mit mondjak neki? — szólalt meg rövid hallgatás után az asszony. —

— Nem akarod látni? Hát jó ...

— Ne! — gondolta meg magát Ilona. — Békét akarok — sóhajtotta — jobb lesz, ha beszélünk.

— Szívesebben viszek jó hírt, mint rosszat. Jől teszed Ilonka. De mennsk is már, mert tudom, hogy türelmetlenkedik. Jöhet mindjárt?

Ilona keserűen gondolt arra, hogy három évig nem volt sürgős, és most egyszerre milyen türelmetlen'.

— Lefektetem Zsókát, aztán varrni fogok, mert egy blúzt kell befejeznem holnapra. — Nehezen jött a szájára a határozott válasz.

Bartáné bólintott, mint aki így is ért a szóból.

Le sem ültettem, gondolta szórakozottan Ilona, mikor a látogató már elment. Megkísérelte, hogy egyen, de egy-két falatnál többet képtelen volt lenyelni. Zsókát bevitte a szobába, ágyba tette s a szokottnál hosszabban, gyöngéd szeretettel búcsúzott tőle.

— Aludj kincsem — cirógatta a barna tincseket. Behúzta maga mögött az ajtót, szokása szerint kis rést hagyva, hogy Zsóka ne legyen „egyedül“. Leszedte az asztalt, előkereste a kiszabott, összefércelt blúzt, a géphez ült vele. Hajtogatta, forgatta az anyagot, bár tudta, hogy ez mind csupán időt kitöltő felesleges mozdulat. Aligha tudna most egyetlen öltést is csinálni. Felkelt, a mosdó felett lógó falitükörben aprólékosan szemügyre vette külön-külön minden vonását. Megváltoztam azóta? — kérdezte szeme a visszatekintő képmástól. Hátat fordított a tükörnek, nyugtalanul járkált, majd újból leült a varrógép mellé.

Az ablak alatt léptek koppantak. Minden figyelmét a karkivágásnak szentelte. Halk kopogás után kinyílt az ajtó és valaki bejött a szobába. Az asszony csak akkor tekintett fel, amikor a látogató már mellette állt.

— Ilonka ...

Zavart hallgatás után akadozva szólalt meg.

— Megjöttem Ilonka. Hozzád jöttem ... — Hallani lehetett gyors, szabálytalan lélekzését. — El akarom neked mondani... de legelőször is köszönöm, hogy. . . Nagyon nehéz beszélni, Ilonka — robbant ki belőle az őszinteség erejével és segítségkérően nézett az asszonyra.

Ilona hellyel kínálta a vergődő legényt és csodálkozva érezte, mint árad el rajta váratlanul a nyugalom s mint tudja egyszerre szenvtelen tárgyilagossággal nézni ezt az embert.