Irodalmi Szemle, 1959
1959/1 - FIGYELŐ - Egy költő, aki harcos, hű fia korának (Sas Andor)
által öszeállított gyűjtemény egyes darabjai íródtak. Mivel bennünket 1938-tól több mint két évtized választ el, Forbáthnak ez a kötete többé-kevésbé irodalomtörténeti dokumentum. Nem tekinthető a mai jelen vagy a jövő költészetéhez tartozónak, mert a felszabadulás utáni jelenünkről legfeljebb mint sejtelemről esik benne szó, és a szocialista jövő közvetlen és intern építésének kérdései meg feladatai nem voltak élményes napirenden a felszabadulás előtt, nem is lehettek. Azonban mint az önmagának túlhaladása felé alakuló legközelebbi múltnak költészete, tanulságokat és okulást nyújt számunkra és az elkövetkező nemzedékek számára. Nem könnyű feladat Forbáth költészetét egy rövid ismertetés keretében elemezni, méltatni és értékelni. Maga elismeri előszavában, hogy a kötetbe felvett olyan darabokat is, amelyek mutatják sodródását különböző divatszerű izmusok árjában s így el-eltávolodását attól az úttól, amelyen a közösségért hittel küzdő költőnek haladnia kell. Van itt bizony olyan vers is, bár csak mutatóba, amellyel az író valami rendkívülit, valami újat — a társadalmi valóságról szinte megfeledkezve — keresett s a kuszasággal, a nehezen érthetőséggel határos kifejezésmód, a kábulatos beszéd in- goványán próbált lépéseket tenni. Forbáth akkor van elemében, amikor szabad versekben fejezi ki magát. Vannak ugyan költeményei keresztrímes versszakokban, sőt szonett-formában, de túlnyomó többségükben lemond arról a hangulati hatásról, amely a sorok megszabott, egyenletes hosszúságából és a sorvégi szó tagok összecseng éséből származik. Mivel pótolta ezt a hatást? A szabad verssorok tagoltságával a mondanivaló szerint, a nyelvi kifejezés gazdagságával, amit részben a prozódia nyűgének lerázása tett lehetővé. A szabadvers alkalmazásának rációja a forma alárendelése a tartalomnak. És mi ez a tartalom, lényege szerint? Rokonszenv az imperialista [háborús féktelenség és a kíméletlen tőkés rendszer áldozataival és eltiprottjaival, és az eltiprás egyre inkább fasizmussá elfajuló rendszerének leleplezése, megbélyegzése és ostorozása. Két nagyszerű szocialista rapszódia emelkedik ki a kötetben. Az egyik (Mikor a néma beszélni kezd, 28—33. o.) a munkásoknak és parasztoknak magyarázta a huszas évek elején a háborús politikai és pusztító gazságokat, valamint azt, hogy a felelősség értük kit terhel és kiknek kell megszólaltatni „a szabadság szirénadalát“, miközben már a régi korhadt rendszer összeomlik és az embert megbecsülő Üj megszületik. A másik a harmincas évek legvégéről való „költőkhöz intő szózat“ (172 — 177. o.) arról, hogy a költők ne kendőzzék el a civilizáció bűneit nemtörődömséggé fajuló álmodozásban, hanem világítsanak a dolgozók otthonát megvalósító szocialista jövő felé. Ennek az utóbbi költeménynek nyelvében, döbbenetes szóképeiben olyan erő van, mint Vörösmarty víziős nagy versei között különösen az Emberek-ben. Vörösmartynál a társadalom rosszaságát ostorozó elkeseredés csak egy-egy versben tör ki, For- báthnál ez a víziós állapot folytonos, tartós. Hadd idézünk példát képzeletük és kifejezésmódjuk rokonságára. Forbáthnál: Mily szépen szól a dal! De a gyönyörűséges föld felett éhség és szolgaság fekete éneke zúg. Vörösmartynál: Mi szép a föld s emberkezek Még szebbé teszik azt. Es mégis szerte dúl az inség S rút szolgaság nyomaszt. Honnan az egyezés? Mindkét költőben egy eltiprott forradalom feletti keserűség dolgozik. Csak az öreg Vörösmartyban 1849 után olyan konkrét reménység sem élhetett, mint Forbáthban, akit 1919 keserű tapasztalatai után hitében megtartott a szovjetunióbeli Nagy Október győzedelmesen érvényesülő hagyománya. Forbáth maga teljesítette azt, amit a kortárs költők többségének hiába próbált a lelkére kötni: ne a.udjanak, nehogy a lázadás füstjéből „ezüstös köd“, a nagy harcokról pedig „mítosz és mese“ öröklődjék az utókorra. A szabad vers által lehetővé tett formabontás szelepet nyit a forradalom eltip- rásánál átélt, az eltiportság keserűségét hordozó és a forradalmiságban visszafojtott író feszültsége számára, azonban a verstechnikai szabadosság nem törvénye a kommunista eszmeiségű költészetnek. A kapitalizmus által állandósított anyagi és erkölcsi nyomor felmutatása, a modern nagyváros infernoszerű sötét zugaiban a társadalom fenekére lesüllyedtek életének ábrázolása ne tárjon azonban kaput naturalista öncélúságnak s a rossz tükrözte- tésében való kielégültségnek. Ezt a határvonalat érinti az Ö nézd című (104. o.) egyébként jellegzetes képet nyújtó rövid költemény:
