Irodalmi Szemle, 1959
1959/1 - MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL - JIŘI WOLKER három verse (Farkas Jenő fordításai)
MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL J I ft I WOLKER: cAz ífhw, tgij, karig. (ihikű-Lt Az éjben egy hang felsikolt: „Ni füst lepi a bércet! Tálán ezüst szín láng lobog s az erdők tűzben égnek." , „Tévedsz, — szól más hang — félelem riaszt csak, kár remegned. Felhők mögött a hold kel ott s erdő sötétje reszket.“ S én így merengek csendesen: Istenem, mennyi szépség! Aludni készül kedvesem, lágy haját bontja épp szét. Tegnap éjjel nálam voltak a csillagok, meglátogattak.- A hold ledőlt a kerevetre — beszélgettünk s véletlenül, hogy kedvesemről szóltam s megkérdeztem, látták-e, merre jár most, egyszerre minién csillag elszállt, hogy megkeresse. Itt hagytak. Nagyon messze mentek; lám, ma éjjel csillagtalan az égbolt. Ablakomat eső veri, a sötét megremegtet. Búcsúzkodom vakon az éjben: kis asztalom,... hegedűm,... könyvespolcom ... Adósom az Úristen is csókos ajkú, szép kedvesemmel, kit valahol messze rejteget. Fáradt a hold, megvénültek a csillagok, nem érik el a messzeségeket. Mit tehetek? Meg kell keresnem. Magam megyek. cA táöó-li kidots cALázat Kicsi leszek, egyre parányibb, míg porszemmé nem válók e földön. Reggel a réten fényben fürdőm, a legkisebb virághoz bújva, forrón ölelve súgom álmatag: „Szegény, szegény kis gyermek, harmatcsepptől fénylő tenyérrel támaszkodnak reád a mennyek, hogy le ne rogyjanak.“ Fordította: Farkas Jenő
