Irodalmi Szemle, 1958

1958/1 - SZABÓ BÉLA: Naplórészlet

Mikszáth, Jókai könyveivel vagy lexikonokkal egészítsék ki könyvtáraikat. A két alkalmazott, egy férfi és egy nő csöndesen, suttogva végezte a munkáját. Főleg a nő suttogott, volt ebben a hangban bizonyosfajta türelmetlenség és sziszegés, mintha bosszankodna, hogy biztos léptekkel halad a negyven felé. Ugyanakkor magatartásán azt is meg lehetett érezni, hogy sosem volt igazán fiatal, valami meggátolta benne, hogy mi, azt nem lehetett tudni, de gyakran arra gondoltam, hogy úricsalád légköre gátolta fiatalságában. Az úricsalád légköre alatt természetesen a nagynéniket és távoli rokonokat is értem .. . Hogy mit fognak azok mondani.. . A nagynénik már légypettyes arcképekké váltak benne, de keserű figyelmeztető és óvó hangjukat ma is ott őrizte tekintetében és szögletes, türelmetlen mozdulataiban.

A kopaszodó férfi hasonlókorú lehetett, rendkívül nyugodt arcáról nem lehetett semmit sem leolvasni, nem lehetett tudni, hogy mi megy végbe benne, zártsága majdnem ridegséggel és közönnyel párosult és egy kicsit ama könyvekre hasonlított, amelyek már évek óta ott hevertek a polcokon. Egyébként tipikus pozsonyi kispolgárok voltak és hordoztak magukban valamit a vár romjaiból. Mindketten folyékonyan beszéltek németül, magyarul és szlovákul. E három nyelv birtokában ritkán mondtak azonban valami újat, valami lelkesítőt. A nő szakadatlanul súgott valamit a férfinak, és noha sértődött hangjában a titokzatosságra való törekvés lüktetett és mintha a szívélyesség és meghittség is színezte volna e sziszegő, kissé fakult hangot, mondanivalójában tulajdonképpen nem volt semmi titok. Mindig egy könyv címe vagy egy könyv osztályozása felől érdeklődött az udvariasság és szívélyesség utórezgésével . . .

Már nem is kerestem könyvet. Játékos kedvvel figyeltem őket és ellenállhatatlan vágy hajtott, hogy minden átmenet nélkül hozzájuk lépjek és megkérdezzem, mi a véleményük a magyarországi ellenforradalomról. Ha megteszem, bizonyára őrültnek tekintettek volna. És láttam, hogy a nő homlokán három aggasztó ránc jelenik meg, mint aki érzi, hogy valami merényletre készülök . . .

Erre azonban nem került sor, mert ahogy sejtettem, a fiatalember megjelent és egyenesen felém tartott. Azt mondta, hogy sürgős közölnivalója van.

Pontosan nem emlékszem a napra, a dátumra, mikor mindez történt, de azt hiszem, december elején lehetett.

Kint az utcán havas, barátságtalan eső szemerkélt, de ez egyikünket sem zavarta. Engem annyira lekötött és megdöbbentett mindaz, amit a fiatalember mondott az életéről és az ellenforradalomról, hogy megfeledkeztem a barátságtalan időjárásról, az esőről, a fagyról és a hideg szélről, őt viszont mondanivalója heve ragadta magával.

Ma is meg vagyok győződve róla, hogy vallomását én hallottam először, én voltam első tanúja annak, miként vajúdik és miként kényszeríti dadogó szavakba fájdalmasan önkínzó gondolatait és érzelmeit.