Irodalmi Szemle, 1958
1958/1 - TŐZSÉR ÁRPÁD: Két vers
Mindenki mindér’! Pötty, kűlön-fények szűnjenek! — Táncba, körtáncba népek! Tüdő táguljon, csizmasiár rogyjon, törjön aranycsep — zendüljön torkom. Férfikor, így jöjj! , így gyújtsak dalra pávatorokkal, így szóljak napba. Szakadjak meg bár, torkomba bukjon szó helyett sós vér: ne hagyjam jussom. Jussom a szóra, igazra, szépre gyehenna-oltó hüs emberségre. Szóljak halálig harcverest, bátrat, — Férfikor, így jöjj, vigyázlak, várlak. NYÁR Mákvirágok — pirosban, fehérben illegetik magukat a szélben. Arrafelé kószál pillantásom, de nem ám, hogy mákvirágot lásson. Piros lángként lobogó szoknyában szép menyecske hajladoz a mákban. Rajta legel a szemem csikóként — Hej, micsoda idomok, te jó ég! Oh, nem olyan mézeskalács fajta. Semmi ennivaló nincsen rajta. Nincs cukorból, de a látásátül legénykarom ölelésre rándül. Azt se kérdve, hogy mi lesz a napszám Istenemre, hétszám’ simogatnám. Sorra venném minden porcikáját, lángpirosra csókolnám a száját. De csak állok rögbarnán a nyárban. Ruháimat szerteszét dobáltam. Pedig nem a ruha hevít engem: három pokol tüze lobog bennem. Húsz ördögként fűt húsz hetyke évem, s nincs lány, nincs asszony, ki velem égjen. Nincs csobogó víz nyugtat ásómra — Elégek, mint Mózes csipkebokra
