Irodalmi Szemle, 1958

1958/1 - LÁTÓHATÁR - SA: Viták a szocialista realizmus és Lukács György körül

megjelent irodalomtörténeti könyveiben sem ismerte fel a német szocialista irodaim minőségi új voltát, a realizmus dialektikus változását, az átfordulást új minőségbe. Felróják Lukácsnak, hogy 1956-ban a Német írószövetség IV. kongresszusán a sematizmus bírálatával kezdte felszólalását, de ez a bírálat átcsapott az egész szocialista irodalom kicsinylésébe. Nem azt kifogásolják nála, hogy a proletár regények formáját és tartalmát bírálta, hanem azt, hogy figyelmen kívül hagyta, amit elértek. Jól van, figyelmeztessen a salakra, de ne hagyja figyelmen kívül a található szemernyi aranyat, mely lehet egyelőre kevés, de mindenképp a jövő ígérete.

Alexander Abusch, a politikai életben is vezető szerepet vivő író elvont, spekulatív elméletek hatásának tulajdonítja Lukácsnál, hogy az irodalmat önmagában, társadalmi funkciójától elszakítva nézi, pedig ez a funkció a legfontosabb: nem egyéb, mint az ember irányítása a művészet eszközeivel a szocialista életformák felé.

Abusch úgy látja, hogy Lukács György minden fölényes tájékozottsága, tudása és éleselméjűsége mellett sem képes szabadulni idejüket múlt elvektől. Lukács ellen írt vitacikkének ezt a címet adta: Aki nem tudja magában a régit leküzdeni. Mi ez a régi, ami benne a múltból felkísért? Magyarázatul Abusch arra utal, hogy Lukács a hitleri barbárság elleni küzdelem idején, amikor a közös ellenség átmenetileg közös irodalmi front alakulását tette szükségessé, a polgári világnézetű antifasiszták felé hajolt, szem elől tévesztve azt a különbséget, amely őket a proletár antifasiszta íróktól elválasztotta. Abusch szerint Lukács nem képviseli a munkásosztály álláspontját. A klasszikus polgári realistákból, akiket ő annyira nagyra tart, értékes okulások szűrhetők le, de a mi számunkra a realizmus súlypontja nem náluk, a múltban, hanem a szocialista jövő kibontakozó terében keresendő. A múlt nagyjaihoz való viszonyítás azzal a következménnyel is járhat, hogy az írókat visszariasztja az élő jelennel kapcsolatos alkotásoktól és a szocialista távlat megragadó alakításától. Az elméleti konferenciával kapcsolatban éppen Willi Bredel, akit Lukács több mint egy emberöltő előtt mint a riport szerinte művészietlen színvonalán megrekedt írót elmarasztalt, önérzetesen hivatkozott arra, hogy az egykori kedvezőtlen prognózis ellenére regényei helyet kaptak a szocialista irodalom világában.

Az Abusch által emlegetett avultságot felmutatták többen Lukácsnak a harmincas évek eleijén írt cikkeiben, de gyökerük s általában a marxista irodalomszemlélet spekulatív elködösítése és irodalmi elit szerveződésének kísérlete (mindkét fogyatékosságot Révai József már nyolc év előtt hangoztatta) alighanem még régebbre, az első világháborút közvetlenül megelőző évekbe nyúlik vissza, amikor Lukács neve az akkori hivatalos németbirodalmi egyetemi tudomány folyóirataiban tűnt fel, ugyanakkor, amikor pl. Varga Jenő s Kunfi Zsigmond a szocialista ideológiát pártosan és magas színvonalon képviselő folyóiratba, a Kautsky szerkesztette Neue Zeit-be dolgoztak már.

Ez a Lukács György körül folyó vita hazánkban is érdeklődésre tarthat számot, mert Lukács munkáit nemcsak a csehszlovákiai magyar dolgozók ismerik, hanem fordításokból a szlovák és a cseh olvasók is.

Történelmi tapasztalat, vagy helyesebben szólva történeti követelmény, hogy a hatalmat kivívó és átvevő forradalmat kövesse az építő forradalom és ennek az építésnek menetében ne mutatkozzék ellankadás, visszakanyarodás.

Ezért folyik napjainkban küzdelem a nagy társadalmi célkitűzéseket elködösí