Irodalmi Szemle, 1958

1958/1 - PÉTERFY GYULA: Emberek hétköznapjai (karcolatok)

köteles a konyhában tartózkodni, nem fülelni, nem leskelődni, mert akkor jaj neki, akkor kioldják a kötényét, lelocsolják vízzel, mert ő semmiről nem tudhat .. . minden, minden meglepetés.

Az ő fiát a nagymama tanítja, mert az apa — szóval apa nincs.

A kocsi megáll. Egy felszálló. Kislány, gyerekjegy, indulás. Huszonhárom éves. Akkor — tizenkilenc volt. És jött Béla. Magas, nevetőszemű, szépszavú. Séták, mozi, tánc. Tervek . . . egyszoba-konyha kezdetben elég lesz. Megálltak a bútorüzletek előtt. Egyszer a Duna utcán láttak egy nagyon szép konyhaszekrényt, kétezernyolcszázért. Egy hétig minden nap elmentek megnézni. Álltak a kirakat előtt és nézték. Ő már beosztotta magának a fiókokat is. Balra lent, a nagy rekeszben lábasok, a középsőben fedők, habverő, fent az üveges ajtó mögött -tányérok és az üvegezett részben virágos kávéscsészék.

Egy hét múlva valaki megvette és elvitte a konyhaszekrényt. És rövid idő múlva vége volt az egésznek. Négy hónapig tartott.

Az anyja, mikor a nagy csalódást megtudta, nem kiabált, ’nem tett szemrehányást. Leült a sárgára sikált sámlira és nézett maga elé. És ő szeretett volna valamit szólni, sírva odaborulni az anyjára ... de nem szólt és nem mozdult. Csak ültek a konyhában és hallgatták az öreg vekker ketyegését... ültek estig szótlanul. Akkor az anyja meggyújtotta a villanyt, lesimította szig orúan-feszesre fésült haját és halkan, nagyon halkan azt mondta: — Gyere vacsorázni — kislányom. — Akkor oldódott fel benne a fájdalom, akkor borult az asztalra fuldokló, görcsös sírással.

A kocsi megáll és újra elindul. A kéz dolgozik gépiesen. Tíz jegyet lyukaszt át egyszerre, a helyére tesz egy huszonötfillérest, ami behullott a tízfilléresek közé. A sapka alól barna hajfürtök tolakodnak a nyak felé. A pénzek fémes testétől fekete ujjak végzik megszokott munkájukat. Az egyik ujjon egy kis arany pecsétgyűrű látszik.

Bélától kapta . . . annak a délutánnak az emlékére, amikor először ... Minden forró volt ... a levegő ... a férfiszáj ... a napfény ... a fülébe Sutťogóttj szavak, a becéző, vágyó, reszkető simogatások. És megadta magát a vágy mohó ölelésének, meghódolt a gyönyörtkérő, dadogó szavak előtt. És jött a nász, amelyet nem előzött meg piruló izgalom, feketeruhás tanuk incselkedő mosolya, sokfogásos ebéd, az első éjszaka annyira félt és annyira várt csodája.

Jött a nász a délutáni napfény ragyogó köntösében és nem szentesítette más, csak egy leányszív szerelme és bizakodó hite. Jött a nász, amelyet nem követett az asszonyélet beteljesülése, a közös élet örömből és bánatból kovácsolt lánca. Csak a csalódás.

Béla elment, elhagyta. Egyedül maradt a testébe égetett öleléssel, a gyermekvárás testi és lelki súlyával... egyedül maradt az életével.

Születésnap. A huszonharmadik. A kalauznő ül a kis rekeszben, a motor búg, az utasok újságot olvasnak, vagy kinéznek az ablakon. Az autóbusz gyorsan gördül előre a megszokott, meghatározott úton. Következik a végállomás.