Irodalmi Szemle, 1958
1958/1 - PÉTERFY GYULA: Emberek hétköznapjai (karcolatok)
azt a cipőt háromszázhúszért. De ő nem marad. Nem — ő most elmegy. De nem lehet... hát . . . hát őrültség lenne .. . éppen most, amikor nyerni fog! Amikor biztosan tudja, hogy nyerni fog! Ül az asztalnál és keze kissé remeg. A kenyér bankói és a tej bankói már ott hevernek az asztalon. Az ujjak szorítják a legyezőalakúra tárt lapokat ... a szájába keserű ízek tolakodnak, ajka száraz és cigarettája csonkig ég a hamutartó szélén . . . Vége . . . üvölti valami hang az agyában. Az utcán megáll, feltűri a kabátja gallérját és lassú beteg léptekkel elindul otthona felé. A végállomás felé A motor búg, az utasok ülnek a ruganyos üléseken, újságot olvasnak, kinéznek az ablakon, vagy halk hangon beszélgetnek. Az autóbusz gyorsan gördül előre a megszokott, meghatározott úton. Délelőtt van ... tíz óra. Nincs sok utas. Néhány már ismerős arc. Háziasszonyok, akik ilyenkor mennek haza a piacról tömött hálótáskával. Egy nyugdíjas vasutas, aki naponta ebben az időben megy Főrévre, ahol kis kertje van. Nem mgy a kert, de van benne nyolc barackfa, két dió és három cseresznye. A bajuszos rendőr, aki szolgálatból megy haza és akit mindig vár a felesége a megállónál. A szemüveges újságíró, aki itt lakik valahol a vonal mellett és mindig öt-hat könyvvel a hóna alatt kapaszkodik fel a kocsira nehézkesen, mert egy kicsit sánta. Mind jólismert arc, napi utas. Már mosolyognak egymásra, megkínálják cseresznyével, cukorkával, megköszönik barátságosan, jó szavak melegével. A kalauznő nézi az utasokat. Ül a kis rekeszben és gondolkodik. Kicsit ünnepélyesebben, mint máskor, kicsit meghatottan, kicsit ábrándosán. Ma van a születésnapja — a huszonhármad ik. Reggel, mielőtt szolgálatba indult, édesanyja megsímogatta, átadta az ajándékot — három pár szép harisnyát és elsírta magát: — Édes lányom! Többet nem szólt, mert nem tud szép, formás köszöntőt mondani. Túlságosan sokáig kellett összeszorított szájjal küzdenie az éhes gyermekszájak kenyeréért, mikor húsz évvel ezelőtt özvegyen maradt. A kisfia — a Gabi még aludt. De most már biztosan nagyon izgatott és tanulja a köszöntőt. Ott ül a nagyanyja mellett a konyhában és gyakorolja a szavakat. A kocsi futása meglassul. Megálló. Az újságíró lebiceg a kocsiról, miközben mosollyal köszöni meg, hogy kinyitotta a hátsó ajtót. Felszálló nincs. Megnyomja a csengőt, a kocsi elindul. Születésnap. Más háznál nem a nagymama tanítja a gyereket a köszöntőre. Az apa ülteti térdére a fiát és titökzatos suttogással tárgyalják meg a nagy eseményt. Előkerülnek a rejtett bankók az apa zsebéből és komoly arccal emelgetik, rázzák az agyagmalacot, amibe a kis maszatos gyerekkezek dobálták a pénzeket, már egy év óta. És olyankor anyuka
