Irodalmi Szemle, 1958

1958/1 - MOJZES ILONA: Vallomás (vers)

MOJZES ILONA

VALLOMÁS

(Részlet a „Feketegyémántok városa“ ciklusból.)

Nagy utat tettem, hitetlen voltam, pogány.

Vért elenné vált a szám.

Szívem borús volt, magányos és árva és halovány.

Pusztákon jöttem keresztül, elhagytam sok várost, kertet.

S egyre mentem, mint akit titkos nagy szomjak kínja kerget. Hűvös dómokat jártam végig, gőgös tornyaik égig értek.

Jéghegyek csipkéit láttam

s magasba törni az Alpok ormait.

Láttam a tengert, a végtelen vizet

alkonytájt opálban ragyogni

s azt hittem, már semmiben sem hiszek.

Hallgattam a nagy hullámok

lomha muzsikáját,

halott zenéjét a csendnek,

tűnő szavát a végtelennek.

Ismertem dzsentrit, mágnást, tűrő cselédet és papot.

Láttam meghalni útszélen szegényt, láttam meghalni fösvény gazdagot. Füstös kocsmák zajába tértem, hol sűrű volt a pára és a bűz,

s mikor a fényes nap alá értem, letérdepeltem imádni a napot.

Nagy utat tettem meg, most megálltam. Hazámban vagyok, szívéhez értem. Ajkaim a puszta földhöz értek; megismertem őket: a társaim! Lelkűkben fény van és bánat, lelkűkben vágy van, bűn és erény.

Az övék lettem és ők az enyém. Szénporos bányász, gyárilányok, vasutas, pallér, vasöntő, pincér, magyar, lengyel, német s morva, kik a szebb jövőért élni vágytok, testvéreim vagytok: az én népem! Láthatárom kéklő távolában megcsillanó drága büszkeségem.

Már nem vagyok magam. Fölemésztettem magányom, hálából imádom társaim s újra erősnek érzem magam.

És most:

hiszem az embert,

Ki istene lett önmagának!

Rájöttem végre mit kerestem, nem emészt többé a bánat.

Most tulom csak, kezdettől fogva magamban hordtam őshitem: Ujjongok, sírok, dalolok, elém jöttek mind a távolok. Véremig ömölt az élet, először érzem, hogy élek.

Új himnuszoktól részegülten állok! Parányi lett előttem a világ és parányik lettek az óceánok. Hazámban vagyok, a drága földön, lángoló, izzó nagy szívében élek. Elém jöttek mind a távolok, ujjongok, sírok, dalolok, véremig ömölt az élet.