Irodalmi Szemle, 1958

1958/1 - MÁCS JÓZSEF: Zátonyon (elbeszélés)

A prímás beleveresedett a nógatásba és idegesen lopogatta pillantását Berger úrra. Az arcáról akarta leolvasni, mit szól az urak kívánságához. Még mindig nem mutatott hajlandóságot a parancs teljesítésére. Ekkor a hangadó vadász felkapta a puskáját és a cigány mellének szegezte a csövét; a prímás remegő térdekkel kezdett bele a nótába. A vadászok meg kisérték teletorokkal. A Berger úr szavai azonban lecsendesítették őket.

— Szégyelljék magukat — mondotta indulatosan.

— Nem tetszik — igyekezett tréfát csinálni a dologból a pocakos. — Mi a kifogásod?

— Nem ittunk pertut — duzzogott sértődötten Berger úr.

— Azért megmondhatod a kifogásodat!

— Rongyemberrel nem állok szóba.

A pocakos felnevetett, fülbántóan csengett a hangja, a mesteremet is fel- serkentette bóbiskolásából. A beperdülő Annikóra emelte a szemét, aki könnyei fátyola mögül kérte a segítséget.

— No, nem szólsz semmit. Behúzod a farkad. Jobban is teszed, mert a jövőd nem olyan jó, mint amilyennek elképzeled.

A vadászok nevetve bólintgattak.

— Elég legyen. Ma még az én korcsmámban van. Vegye tudomásul — tört fel Berger úrból az indulat. A csúnya szóváltásra felesége is megjelent.

— Az engem nem érdekel. Arra felelj, amit kérdeztem. Mit szólsz a nótához?

Annikó görcsösen kapaszkodott az apja karjába, a cigányok a kijárathoz húzódtak. A mesterem állt a vitatkozók közé. De úgy, olyan ábrázattal, hogy magam is megijedtem.

— Én felelek, ha megengedi az úr — mondta szigorúan a mesterem és mintha ez a legnagyobb rendben lenne, hatalmasat vágott a pocakos arcába.

Megtántorodott a vadász, kezét ösztönösen az arcához kapta, a további ütéseket sem tudta kivédeni. Végül leesett a padlóra. Másik két társa ugrott a mesteremre, de ezt már én sem hagyhattam annyiban, mint az eszét vesztett rugdostam a hórihorgasok sípcsontját. Székeket, asztalokat borítottunk fel, az Annikó sikongása csak vadította a verekedésünket. Mint cséplőnél a búzás zsákokat, úgy szorítottuk egymásra a vadászokat.

A bajra előrángatott csendőrök hámoztak le ellenfeleinkről. A kihallgatás meglepően rövid volt. A pocakostól érdeklődtek először; lábszárvédőjével, mellényéről lecsüngő óraláncával az látszott köztük a legtekintélyesebbnek. Bedagadt szeme szikrákat szórt, amint az utasítását osztotta.

— Azonnal tartóztassa le a gazembert. Áruló kutya, zsidóbarát — fröcskölte nyálát a mesteremre.

— Ügy van — kiáltották a feldúlt cimborák is.

— Ki kezdte? — intetté" le a hangoskodókat a drabális törzsőrmester.

— Ez a senkiházi ütött — üvöltöttek jótevőmre a vadászok.

— Mert gyalázták az embert — szólt közbe a mesterem is, és Annikót simogatta a tekintetével.

—j Nem kérdeztem — torkolta le a csendőr.

— Vigye a disznót, küldje a frontra, ott verekedhet — kiabált a pocakos.

— Ml a jelentést megtesszük az árulóra. Magára vessen a törzsőrmester úr, ha nem cselekszik — fenyegetődzött a másik kettő.

A csendőr zavartan pislogott a jó megjelenésű vadászokra, aztán megmarkolta a mesterem vállát.