Irodalmi Szemle, 1958

1958/1 - FÁBRY ZOLTÁN: „Ideje már bizony”

dig, máig! Sohse tudta magát úgy megmutatni, hogy látva lássák és mondva mondhassák. Az ok: eredendő helyzeti adottság. Helyzetéből, adottságából kiindulón, már eleve háttérbe szorult. Hagyománya, mintája, támasza, rokona nem volt. Erdély csupa tradíció: irodalma egy kipróbált, önbiztos alapra épülhetett. Itt viszont Dévénytől Nagyszőllősig ismeretlen X-ek próbálkoztak egységgé összeállni. Komárom és Kassa egy síkra kerültek, a provincializmus és urbanitás egymást tükrözve szólalhatott meg csupán.

A kicsinyesség és törpülés veszélye, a kísértő könnyítés lehetősége kezdettől fennállt. Itt csak ugrani lehetett, ha úgy tetszik, menekülni: másba, többe, nagyobba. A szlovákiai magyarság ezért lett és lehetett önmagánál több. Az új eszmeáramlatok csak ezen a nyitottabb, léghuzatos térfélen okozhatták fejfájást, eszmélést és idézhettek elő — változást. Senkik voltunk, a semmiből kellett mindent előteremteni és elölről kezdve máris óriásokat utánozni: próbálgatásaink alapmotívuma egyre inkább Európa lett, a világháborúban megtalált humánum és a szocializmus. Mi lettünk az emberség, a nép, a szegénynemzet, az internacionalizmus kor- és térbeli elkötelezettjei. Kezdeti adottságunk, mely a hagyomány-vonalon a leg szerencsétlenebb volt, szinte predesztinált an lökött minket erőnket meghaladó kötelezettségvállalásokra. De mondtuk és álltuk a sarat: felkaptuk a szót, a Kor parancsot és adtuk tovább. Tisztünk, testünk, lelkünk, vérünk és áramunk így lett a vox Humana, az emberség hangja és szava. Közvetítőknek tudtuk magunkat: az ember ségi áramkör részének, hídoszlopnak, hídíveknek, hídépítőknek. Senki nálunk őszintébben, vállaltabban, hitelesebb muszájból ezt nem csinálta. Csodának tudtuk magunkat és a végén kisült, hogy csak csodabogarak' voltunk. Akaratunk, tettünk maximális kilengésére minimális visszhang felelt, de sokszor csak botfülűség és némaság.

Oszloptartók voltunk: a legfeszültebb, a leg exponáltabb ponton, a középen. De a híd két vége a levegőben lógott: a való érdemben sohse vállalt minket. Légüres térbe kerülve, kariatidákká merevedtünk. Mostoha sors ez mindenképpen. Mostohagyerekek voltunk és maradtunk — határon innen és határon túl egyformán — mostohagyerekek, kik sohse éreztek elismerést, nyugtát, igazolást, meleget.

Kisebbség voltunk és azok maradtunk mindig és mindenképp, és így senki sem csodálkozhat, ha kivédhetetlenül és végig, máig, egy álacsony- rendűségi érzet szorult belénk. Ezt kell bennünk megszüntetni és belőlünk kiküszöbölni. Előbb ebből a hiányérzetből kell kigyógyulni, hogy továbbmehessünk. Ezt ma itt, ennél az indulásnál nyomatékosan le kell szögezni, mert ez megmagyaráz mindent: a túlkompenzáltságot csakúgy, mint a gátlást, az áporodottságot épp úgy, mint a rezignáltságot. A problematika egészéhez egyformán hozzátartozik a fel-feltörő buzdulás és a visszhangtalanságból eredő, ezt nyomon követő elernyedés.

Miért nincs elhatározó, döntő eredményekkel kiálló, önmagát mutató, láttató magyar irodalom Szlovákiában? Miért nem volt, nem lehetett igazi irodalmi folyóirat? Ennek önmagunk elégtelenségén, torzó voltán kívül, úgy gondolom az örökös mostohagyerek-sors az oka. Egész életünkben nem ismertük a napos oldalt, a változások hideg, léghuzatos posztjára állítva, épp a meglátás, a megértés melege hiányzott a legjobban. Valahogy mindig a felváltatlan poszton állók szerepe jutott ki nekünk. Fél