Irodalmi Szemle, 1958

1958/1 - MÁCS JÓZSEF: Zátonyon (elbeszélés)

A mester már javában horkolt, mire én is elszenderültem. Reggel felé fordultam mély álomba és tán délig is húzom a lóbőrt, ha Fenyő bácsi nem rázza meg a vállamat.

— Ébredj, Bálint, hasadra süt a nap — nevetett a szemembe

— Hány óra? — ráztam le magamról a zsibbadtságot.

— Elverte a nyolcat.

Lepattantam az ágyról és törülközővel, szappannal bele a patakba. A ház vak oldalán csevegett az erecske, vizét benőtte a gaz, előbb szét kellett hajtanom a bozótot, csak azután fértem hozzá. A patak selymes vizét belefröcsköltem az arcomba. Melegen sütött a nap, a magas fák árnyéka elfeküdt lustán a házak tetején: A tűző napsugarak lekényszerítették az ingemet. Reggeli után félig pucéran ültem le az egyik motorhoz, gyújtóberendezésére panaszkodott a gazdája.

Örömmel töltött el az új feladat. Először bízta rám a mester vigasztalásképpen a motort, dehogy gondoltam arra, tegnap mi történt velem. Csavarhúzó, kalapács cserélt helyet a kezemben, a falu is egészen elcsendesedett, úgy figyelt a munkámra. Csak a csendőrök lopták a napot. Kopogtak le s fel a műúton. Szuronyos puskájuk feszesen simult vállpántjukhoz. Kereshettek valamit, mert minden udvarba bekacsintottak. A motort rendbeszedtem harangszóig. Gyújtott és re- pegett lendítőkerekének egyszeri fordítására. A munkám tetszhetett Fenyő bácsinak is, mert egy nem várt pillanatban azt találta mondani:

— Én sem javítottam volna meg különben!

Az ebéd is jobban ízlett a dicséretével. Szeltem a szalonnát, rágtam a hagymát és nógattam a leleményem, hogy az elismerést viszonozzam valamivel. De semmi okos dolog nem viszketett a nyelvemen. Vártam hát, vártam boldogságom csillogó palotájában a mester kérdésére, amely el is hangzott így:

— No Bálint, hova megyünk délután?

— Annikóhoz a korcsmába — feleltem kedve szerint.

— Gyerünk!

Felkerekedtünk.

Ő szép fehér nadrágban, szellős szandálban és égszínkék ingben, én meg az anyám varrta közönséges durva vászonban.

Zavartalanul cseveghettünk a lánnyal, a szülei kivonultak pihenni a pajtához. Ámbár a szavak törött kerekén gurultak, kedvetlen volt a lány. Könnyű fehér szoknyája és áttetsző selyemblúza is mintha felhősített volna az arcán. Mesterem nem értette hallgatásának okát, sűrű rendelésekkel próbálta tisztázni a dolgokat. Annyira lekötötte a lány, hogy rólam egészen megfeledkezett. Mikor még az anyám szemébe kellett néznem, rendelt nekem is csárabúra, most meg fukarkodik a nagylelkűségével.

— Én, is* kérek egy felet — mondtam Annikónak és hogy az önérzetemen ejtett csorbát kiküszöböljem, megcsörgettem a pénzt a zsebemben.

— Megárt — emelte fel ujját a mester.

— Ha eddig nem féltett, már ne féltsen — szóltam a felnőtt komolyságával és nyalogattam a szilvát.

És a padlót néztem, hátha attól bátorodnának a szerelmesek. De hasztalan volt minden előzékenységem, a lány egykedvűen szomorú maradt, pedig a tanítóm a tőle telhetőt elkövette a hangulat megváltoztatására. Nem mondom, mosolygott mértékkel a lány, de csak olyanformán, mint mikor a pofonvert embernek megparancsolják a nevetést. Nyugtalanította ez a mesteremet, meg is kérdezte többször: