Irodalmi Szemle, 1958

1958/1 - MÁCS JÓZSEF: Zátonyon (elbeszélés)

nagy a felfordulás, az éléskamra se roskadozik a jobbnál jobb falatoktól, de ha van, eszünk, ha meg nincs, hát koplalunk. A csendesen beszélgető estében jó oldalára fordult bennem a jövő. Már nem búsúltam a kitiltásomon. Mester leszek, nem jómódú gazdák lábakapcája.

Ezt a mostani estét az otthonihoz hasonlítgattam és ez jobban tetszett. Érdekesnek találtam az új hajlékot, két ember egy fedél alatt mindenkitől távol És két ember mindig együtt, akár Annikóhoz vezet az útjuk, akár másüvé. Az édesanya fenyítésétől nem kell tartani, még azt se muszáj fontolóra venni, megemelhetem-e a boros poharat.

Ilyeneken gondolkoztam, de nem sokáig, mert a mesterem éhét elverve lehányta magáról a gúnyát és beledőlt az ágyba.

— Én hová feküdjek ? — kérdeztem a sovány, mocskos dunnára pislantva.

— A falhoz.

Besurrantam, mint az egér és lehajtottam a fejem a párnára. Kellemetlen büdös szag csapott az orromba. Fojtotta a tüdőmet. Nem éreztem az otthoni ágyon soha ilyen szagot. Eszembe juttatta újból, hogy elkerültem a szülői házból, kikarított anyám, akit annyira szerettem. Nem lehet félvállról venni a kidobást. Ez a rozoga ágy is, amelynek nyikordulása egy-egy fohászkodás azért, hogy ne mozduljunk, azt a másikat kívántatja. S én itt fekszem mégis idegen házban, bűzlő dunna alatt, nem érdemlettem ezt. Megittam a pálinkát, a mesterem is úgy akarta, hogy megigyam, annyi a bűnöm. Szorította szívem a Fenyő bácsi büdös ágya, ťe az elhatározásomon már nem tudott változtatni. Kitartottam az eltökéltségemmel, hogy nem megyek vissza meghűnyászkodottan anyámhoz. A mester fedelet adott, nem csalódtam a jóságában, hiába tartják annak, nem falu rossza ő.

Rálopogattam a tekintetem, mert nagyon szerettem. Nem zárta be a szemét, a gerendákat nézte. Nagy melegség öntötte el a szívem tájékát. Vállára hajtottam a fejem.

— Miért tartják magát rossznak? — szóltam a takaró alól.

— Iszok — felelte a gerendáknak.

— De borravalót ad az inasának. Megborotválja az öregeket, meg jó szívvel van a szegényebbekhez, az ingét is odaadná a másiknak, ha kettő lenne belőle

— bugyogott fel szívemből a melegség. — Anyám csak a rosszat látja magában.

— Mi az a rossz?

— A pálinkáshordója. Amit a nadrágszíja felett hord. Attól tilt anyám, hogy én is olyan leszek.

— Oszt a pálinka rossz neki?

— Azt mondja: rossz!

— Nem érted te ezt, Bálint. Ha nem innék, gyűjtenék. Kapzsi lennék és a^rná- sikaí megölnöm egy kanál vízben, hogy nekem több legyen. Oszt akkor jobb lennék? Pocsék a világ, fiam. Azért nem is törődök én azzal, hogy mások mit mondanak. Kocsma a bankbetevő helyem és nyugalmam van. No de aludjunk, mert kivirrad — figyelmeztetett, s én felrántottam a takarót a fejemre.

Lehúnyt szemem hívta az álmot. Hosszan nem jelentkezett. Zümmögtek, dön- gicséltek fejemben a szavak, mint sok-sok méhecske, százfelé röppent a gondolatom. Le-leszállt pihenni a pénzkarikákra, amelyek a mesteremnek is olyan kcnnyen szegődtek a szolgálatába. Inaskodásom pengőkre szaporította a filléreimet, anyám két-három nap nem teremtett össze annyi pénzt, mint én egy délután borravalóból. A mester inaskodásától csak annyiban tér el az enyém, hogy az ő szülei gazdagok voltak.