Irodalmi Szemle, 1958
1958/1 - SIMKÓ TIBOR: Két vers
Lassan holttá némul az éj, csak a csillagok ontják zörg'ó kincsük az ősz, mély Duna tükre felé. Megborzongtat a csend: a halál zaja; kései mondák kelnek a perc méhén, szállnak utódok elé. Űj vészt sejtet a pelyhehagyó, vak, váteszi holló; látod? — a hold arcán jelhő árnya szalad. Jön már, elnyesi életem, érzem, & nagy hideg olló, elpihenek valahol friss fü selyme alatt. Jó lesz a bús, könnydús anyaföld melegén, hazaérve, hallani zsongni a sást, csengeni víg patakom, mondák bajnokaként felszállni a csillagos égre s fényt, fényt szórni, reményt, végig a szent sarakon! Mert amiért ezerévek rendjén hullani kellett, békét hirdet a hant, féltve borulva fölém, s száz nép álmai összefonódnak a vén Duna mellett ős-örök itthoni táj véres, drága ölén. NÁSZ Elült a lármás est. Míg múlnak a drága percek, én tárt karomba zárom dúsan elomló tincsét hajadnak; bizton érzem: sehol a földön nincs még haj, amely így éget. A gyertya halódva ser cég. Nagy, izzó vágyak jönnek, hogy homlokodra hintsék csókjaim záporát. Csend. Szekrényünk szúja perceg csupán. Az ajtónk elé holdfény uszály os herceg, a szirmahullató meggy szórja tündéri kincsét. Valahol messzi tornyon lassút kondit az óra. Beszáll a kinti szellő, szárnyával meglegyintget. Elakad lélegzetünk egy-egy elejtett szóra. • S míg május száz bódító illata tölt el minket, míg forró könnyed gyöngyét arcom magába issza, szívünk vad, ősi lagzik táncát dübörgi vissza.
