Irodalmi Szemle, 1958
1958/1 - MÁRTONVÖLGYI LÁSZLÓ: Forbáth Imre hatvan éve elé
Fábry Zoltán a Korparancsban foglalkozott Forbáth prágai külvárosi verseivel, és míg egyfelől elismerte Forbáthot, a nagy költőt, aki még a holdvilág szonátából is vörös színt facsar, másfelől megrótta őt ezekért a versekért, amelyekben Forbáth „hullák, tébolyultak, kivetettek énekese, öngyilkosok nekrológusa, a borzalom, a városi nyomor jasszos füttyös fenegyereRe. A perifériaemberekkel való cimborálás — írja Fábry — elvonja az igazi frontról: a proletárlét akkumulálható tömegenergiáitól, a rohamozandó cél tudatosításától... Ez: perifériamenekülés. Minden, csak nem koncentrált vörös . . . Forbáth javíthatatlan költő. Nagy költő. De az osztályharc, melyet vállalt, mást követel: a koncentrált vöröst. Osztályharc teljességét, világosságot, törvényes ritmusát.“ A „Favágókból“ is hiányzik a szerelmi líra. Itt-ott felbukkan egy-egy kedves reminiszcencia (Viola), de a nőt inkább szociális helyzetén át látja és azoknak a nőknek a sorsát énekli meg, akik csoportosan álltak a gázlámpák alatt, életüket felfalta a kapitalizmus molochja, a periféria szomorú sarába taszítva őket. A „Favágók“-ban vegyesen van rím és szabad vers, de különösen sikerültek a szabad versek, melyekben helyenként szinte whitmani módon hömpölyögnek a kötetlen gondolatok, mint ahogyan a fűszálakat söpörte végig a préri szele. A „Favágók“-ban tehát már az igazabb Forbáthot kaptuk, a költőt, aki önmagára talált, meglátta a szocialista realizmus felé vezető utat. Viszontagságos évek után jelent meg Angliában Forbáth Imre eddigi utolsó verseskötete, a „Panasz és remény“. Forbáth az utószóban azt írta, hogy a néhány verset a harmincas évek írásaiból válogatta össze, abból a kevésből, amit sikerült megmentenie. A „Favágók“-ban az 1923-tól 1930-ig írt verseket gyűjtötte ösz- sze. Ezekben a versekben a költő befelé fordult és néha József Attilára emlékeztető mélységekig jutott el: Bután tolonganak az évek S minden úgy múlik mellőlünk belőlünk tőlünk Mint evezőcsapások egy sötét folyón Mik egyre távolabbról hangzanak. Viharvert kor gyermekei Nincs időnk lehajolni a forrásokhoz A légyzümmögésben is Pán varázsos sípját hallani Rohannunk kell tovább ... De figyeljük a zivataros égboltozatot S híven kivárjuk az idők teltét Már itt-ott bíborán felcsillog Emberszív titokzatos csillaga szabadság. További elmélyedést jelentenek újabb háborús versei. Az egyik azokról a városokról szól, melyekre sötét leplét terítette az iszony. Van egy város, hol nincsenek jóllakottak Dideregve fut a nép a tört utcákon át Sebzett kőállatok a házak is fáznak S nyögve zaklatják a bús éjszakát
