Irodalmi Szemle, 1958
1958/1 - EGRI VIKTOR: Mikor a hárs virágzik (színjáték részlet)
BARTA: Maradjon! GARAS (szinte sírva): Megbántotta... halálosan megbántotta! BARTA: Majd megbékül... És különben... nekünk ilyen ember ne dirigáljon. Mintha én nem tudnám, hogy a szöszös bükköny is jó a homoknak ... A ia- boda paréj is jól fogja. GARAS: Ha tudja, akkor mért ellenkezett vele?... Jövőre már rozsot vethetnénk oda.,. Karcsúra, magasra nőne, mint a nád. És a termése gazdag volna, mintha jól kötött vályogföldbe vetettük volna. BARTA: Ezt is tőle tanultad? GARAS: Tőle ... én nem szégyellem . .. Jaj, milyen konok ember maga ... Bemegyek és megkövetem. BARTA: Nem mégy! . .. Még csak az kéne, hogy ilyen önző, föidéhes vénember parancsolgasson nekünk. (El.) GARAS: Nincs igaza .. . nincs igaza, elnök elvtárs! (Esett fejjel követi Bartát.) Szünet. 8. jelenet. Imre és Mari. IMRE (magas szál férfi; ha a küszöbön megáll, sapkája csaknem a szemöldökfát éri. Még innen van a harmincon, de már megállapodott, helyét és célját ismerő ember. Ma még megfontoltabb, komolyabb, mint máskor. Minden szaván érzik, hogy életét eldöntő esemény előtt áll): Tedd le a holmidat, Mari. Én csak beszaladok, lerakom a táskám és tüstént itt vagyok. MARI (huszonkét esztendős, termetre inkább asszony, mint leány. Valami nevez - hetetlen szépség sugárzik arcáról. Ez a báj és szépség nem is annyira arca vonásaiban, mint lelkes, tiszta tekintetében rejlik. A szemében, a szája szegletében, a mosolyában és hangjában olykor bánat merül fel mondhatatlan édességgel): Ne siess, Imre! .. . Beszélgess el anyáddal... maradj!... IMRE: A vacsoránál mindent apróra elmondok .. . Ahogy volt, ahogy lennie kell. MARI: Meggondoltad? IMRE: Századszor kérded és én most századszor felelek: meggondoltam. (Leteszi bőröndjét és félig átöleli Marit.) Nem tudnám elképzelni az életet nélküled. MARI (a kebléhez vonja a férfi kezét): Hogy dobog a szívem .. . érzed? .. . Egyszer majd kiszakadt a fájdalomtól... Most a félelemtől szorong. IMRE: Bolond madaram, te ... Amíg élek, ne félj! Nem tudok én szép szerelmes szavakat... Nem tanultam ilyet... széptevést. .. Szeretlek, mint apám szereti az édest. MARI: Imádságot mondtál nekem. A legszebbet életemben. (Kibontakozik a férfi karjából.) Menj! (Lehajol a holmija után.) IMRE: Este hétkor . . . MARI: Elébed jövök. (El.) IMRE (hosszan néz utána, aztán elindul a ház felé. Ahogy a tornáchoz ér, a konyhából Horváth lép ki.)
