Irodalmi Szemle, 1958
1958/1 - B. DÁVID TERÉZ: Ruzsicska (elbeszélés)
Ifjúság ...!!? Anyját az elmúlt hetekben vitték el testvéreivel marhavagonban . . . valahová! Nem tudni hová ..! Ö meg most itt ül lázasan a folyóparton és úgy gondol rájuk, mint ahogy szép álomra szoktak. Ruzsicska felállt a pádról, Bemegy a kórházba. Talán meggyógyítják. És ha meggyógyul? Mi lesz aztán? Élni? Minek? Kinek? A füle már zúgott. Különös, súlyos kábulat ült az agyára és nem is érezte, hogy füle van. De a fejében szörnyű élesen hasogatott a kín. Szeme előtt zavaros színes karikák ugrándoztak és lába bizonytalanul lépegetett a semmibe. — Leigazoltatnak! Egész biztosan le fognak igazoltatni — tört keresztül kábulatán az önfenntartás ősi ösztöne — és én nem emlékszem, hogyan hívnak. . . Ruzsicska!... Igen... Ruzsicska Péter. Péter! Anyja neve Mária... született Barták, apja neve . . . apám neve ? Bele fogok őrülni, — és a fejéhez kapott. Apró szúrásokat érzett a halántéka körül és nyilalások vágták az agyát kétfelé. — Bele kell ebbe dögleni...! — A kórház elé ért. Apja neve .. . anyja neve ... született...? ?!! Nem mert belépni. Az igazi Ruzsicska most ott ül az iskolában és magyaráz a gyerekeknek. Jön az írás. Ruzsicska, maga meghalt! Fenn a fővárosban. Nyugaton. Itt van róla az írás! Ez nem én vagyok kérem — nyögi falfehéren az igazi Ruzsicska. Hát kicsoda . . .!? Az ál-Ruzsicska nekidült a falnak. Mellében hatalmas fújtatok dolgoztak. Nincsen hol meghalnom! Emberek!! Nincsen hol meghalnom! Itt a lábaitoknál fordulnék fel, mint a döglődő kutya ... de az igazi Ruzsicska ... ott a falujában . .. keleten ... gyerekeket tanít... álmokat sző és küldetést teljesít! Az igazi Ru- zsicskának élni kell! Jaj, nem bírom tovább!! Az ál-Ruzsicska azt hitte, hogy ordít. Azt hitte, hogy mindenki őt figyeli. Pedig dehogyis! Nagyvárosban az emberek dolga sietős. És Ruzsicska ekkor már nem bírt beszélni sem . . . Gépiesen menetelt vissza a folyópartra. Léptei nagyok voltak és bizonytalanok. Agya már nem lüktetett és füle sem zúgott. Egyáltalán nem tudott semmiről, csak ment, ment, mert a félelem felülmúlt benne mindent. A folyóparton benyúlt a zsebébe és elővette a Ruzsicska papírjait. Szép szabályos darabokra tépte és kifújta tenyeréből a folyó felé. A papírdarabkák repültek, mint ezernyi könnyű lepke és lustán kényelmesen elterültek a víz színén. Ruzsicska nagyot lélegzett, megfordult és elindult a kórház felé. Érzéketlenül, gépiesen nyújtogatta ólomsúlyú lábait és nem érzett már semmit. A víz vitte lassan, lomhán a papírszeletkéket lefelé.
