Irodalmi Szemle, 1958
1958/1 - B. DÁVID TERÉZ: Ruzsicska (elbeszélés)
a Ruzsicska arcán furcsa vörös rózsák mutatkoztak, Bamburák, aki szintén nem volt Bamburák és csupán szerencsés körülményeinek köszönhette, hogy ezen a néven lakást bérelhetett és ajtajára kiszegezhette a Bamburák névkártyát — szóval ez az ál-Bamburák kifejtette előtte sajátos elméletét a „végzetszerűség- ről“, melynek alapján senki sem tarthatja összeegyeztethetőnek a lelkiismeretével, hogy embertársa életében a „sors keze“ című szerepet játssza. Ezért Ruzsicska is jól tenné, ha magába szállna és belátná, hogy mind a felebaráti szeretetnek, mind a bajtársi együttérzésnek megvan a maga határa. A Bamburák előadásából kevésbé filozofikus embernek is meg kellett értenie, hogy nagy hiba . . . sőt tapintatlanság lenne a Ruzsicska részéről, ha Bamburák sezlonján fejezné be dicstelen földi pályafutását. Ruzsicska értelmes volt. Egy másik életben filozófusnak készült, vette tehát puhakalapját a fogasról és lemondott a sezlonról. „Mindenki a maga módján védi porhüvelyét“ — gondolta Bamburák barátságához méltó megértéssel és betette maga mögött az ajtót. Most pedig itt ült a folyóparton. Lábánál sárgavörös őszi levelek hevertek. A füle zúgott, s a feje fájt.. . Éjszaka sokáig elmélkedett a párnául szolgáló cementzsákon helyzetének csodálatos alakulásán, mely szerint neki, amennyiben a „dolgok“ úgy alakulnak, nincs hol meghalnia. Ez világos. Ami érvényes Bamburákra, az érvényes másra is. Senki sem kíván „lebukni“ egy fiatalember miatt, aki zsebében hamis személyi papírokkal költözik el az árnyékvilágból. Az ország keleti részén, fatornyos eldugott falucskában körmölt ezalatt egy íróasztalnál az igazi Ruzsicska. Kidülledt pofacsontjai voltak, széllel bélelt szürke zakót viselt, és fantasztikus álmokat rejtegetett a szíve mélyén. Sok gyereket tanított kevés pénzért, és négy testvére, anyja, apja gondját viselte. Este volt, amikor felkereste Grünbergert. — Menekülj — mondta — nagy disznóságok vannak készülőben — és letette elébe a papírokat. Tizenhat évig ültek egy iskolapadban, tizenhat évig étkeztek közös menzán, tizenhat súlyos esztendő korbácsolta őket egybe. Szegények voltak mind a ketten, de a szegénységnek azt a fajsúlyát viselték, mely nem aláz meg, hanem felemel. A két ifjú ember felemelkedett egymáshoz és Grünberger elfogadta a papírokat. Ha inkább hívő lett volna, mint elmélkedő, talán még azt is mondta volna az igazi Ruzsicskának, hogy isten fizesse meg, de minthogy mindketten inkább analizálták az istent, mint elfogadták, csak kezet fogtak és elbúcsúztak — az ál-Ruzsicska az igazi Ruzsicskától. Most itt ül a folyóparton. Be kellene menni a kórházba. Igen! Hogy ez hamarabb nem jutott eszébe. A kórházat semmi sem kötelezi. Oda mindenki bemehet meghalni, ha akar. Hogy nem minden beteg hal meg, aki kórházban fekszik, az ebben az állapotában eszébe sem jutott. Olyan csekély volt benne az akarat, az ellenállás, az élet hite, hogy bizonyos volt felőle, ha most lefekszik, rögtön meg is hal. Más volt a helyzet gyerekkorában. Ilyenkor herbateát főztek otthon, borogatást raktak a torkára, aszpirint etettek vele, meg miegymást. De hol van az a kéz — és az az ágy, amely minden náthaláz köré paradicsomkertet varázsolt ifjúságában? Ruzsicska huszonhat éves volt, de ifjúságára ebben az állapotban úgy gondolt vissza, mint hetven éves aggastyánok szoktak.
