Irodalmi Szemle, 1958
1958/1 - B. DÁVID TERÉZ: Ruzsicska (elbeszélés)
B. DÁVID TERÉZ Ruzsicska Ruzicska ült egy pádon a folyóparti sétányon és nézte a vizet. A vízen hajók úsztak, meg uszályok, madarak keringtek a víz felett és egy halász halászott oly nyugalommal, mely már nem is volt erre a világra való. Valahol messze egy gyár szirénája búgott és villamosok csengettek a távolból. Aznap különben is minden olyan távolinak tetszett. A feje fájt, a füle zúgott és forróság meg hideg váltakozott testén. „Ügy látszik, lázam van“, gondolta Ruzsicska, de nem csinált belőle nagy ügyet. Az októbervégi napsugár melegítette, mint egy anyakéz, és ez jól esett neki, noha a füle zúgott s a feje fájt. Mások is sütkéreztek az őszi verőfényben Egy fehérhajú öregúr kiskutyát hancúroztatott, gyerekek fiatal mamákat kínoztak, egy néni harisnyát kötögetett, de olyanok is voltak ott, akik nem csináltak semmit, csak szemeztek a nappal, élvezték, hogy világít és hogy egyáltalán van. Ruzsicska megborzongott. „Ügy látszik, lázas vagyok“ — villant át agyán másodszor is és behúnyta szemét. „Haza kellene menni, lefeküdni. Haza ...“ morogta, és nem mozdult. Bár hiába is mozdult volna Ugyanis neki, Ruzsicskának nem volt „haza“! Értve ezalatt azt a pár körülhatárolt négyzetmétert, melynek területén belül a legtöbb ember jogokat érvényesít avagy jogtalanságokat szenved el. Előző nap például egy épülő ház gerendái között álmodott. Azelőtt egy lakatlan ház padlásablakán keresztül gyönyörködött a holdban és a következő napokon. .. nos, majd az is elválik . .. „Haza kellene menni. . .“ borzongott össze Ruzsicska immár harmadszor, de nem mozdult. Ruzsicskát tulajdonképpen nem is hívták Ruzsicskának. Erre a névre csak a papírjai szóltak, amelyek belső zsebében lapultak, s melyeket kívánatra előmutathatott. De inkább nem! Ruzsicska kerülte a kényes helyzeteket és iratai inkább csak lélektani mint gyakorlati támaszt jelentettek. Grünberger volt a neve, s keletről szívódott fel a fővárosba a náci hódítások idején, amikor Hitlerék fonák törvényeikkel gúnyt űztek a haladásból és megcsúfolták a szellemet. Ha féreg volna Grünberger — Ruzsicska — mint ahogy nem volt az —, ha féreg volna, akkor is lázadozva tiltakoznék a porból, mielőtt eltaposnák, de ember lévén, kukacnál is különösebb jogokat formált saját életéhez. Felállott, fertűrte gallérját. — Pardon, — morogta a fehérhajú öreg úr felé, miután belebotlott kinyújtóztatott lábszárába, — pardon — morogta Ruzsicska és elindult. Az öreg úr fejét csóválva utánanézett. A sétányon sárga falevelek hevertek a porban. Lehullott zörgő levelek. „Csodálatos“, — gondolta Ruzsicska — „milyen messze van á lábamtól a föld. És milyen anyagtalan minden . ..“ És újra leroskadt a legközelebbi padra. Már előző nap rosszul érezte magát, amikor felment a Bamburák lakására és egy órácskára kölcsön kérte tőle a sezlont. Bamburák kölcsön is adta. De mivel
