Irodalmi Szemle, 1958

1958/1 - SZABÓ BÉLA: Naplórészlet

helytelenül cselekedtem. Az volt a benyomásom, hogy a munkások zöme elítéli fellépésemet.

Az ítéletet kifejezésre juttatta az a munkás is, aki vállamra tette a kezét. Ama régi, megbízható harcosok közé tartozott, akiket az üzemben mindenki nagyrabecsült. Nos, ez a munkás megmondta, hogy nem ért velem egyet. Igen okosan, mondhatnám türelmesen és bölcsen megmagyarázta az üzem dolgozóinak, hogy csakis a magamfajta fiatal, lelkes és tapasztalatlan ember képzelheti, hogy a magyar nép élete ilyen súlyos megrázkódtatás után, egyik napról a másikra mindjárt rendes mederbe kerüljön.

A munkás modorában nem volt semmi sértő, én mégis szégyelltem magam és ő mintha megérezte volna, hogy mi megy végbe bennem, egyenesen hozzám fordult és szavait lassan tagolva megmagyarázta, hogy egy házat sokkal könnyebb lerombolni, mint felépíteni. Hasonló a helyzet a betegségeknél is. Az ember nagyon gyorsan megbetegedhet, de a lábadozás, a gyógyulás bizony sokkal hosszabb időt vesz igénybe ... Azt akartam válaszolni, hogy a lábadozó ember, ha meg akar gyógyulni, lehetőleg ne igya részegre magát, de erre már nem került sor, mert a .munkás felszólalása után olyan fergeteges, viharos taps tört ki, hogy én jónak láttam minél előbb eltűnni a helyszínről.

E kudarc ellenére kitartottam a magam igaza mellett, mégis valahol szívem legmélyén éreztem, hogy igazságom körül valami nincs rendjén, hisz én nem éltem ott, nem tudom pontosan, mi történhetett, nem láthatok bele a sztrájkolok leikébe. Nem láthatok bele, mégis ez a sztrájk egy munkásállamban olyan idegen, hogy semmikép sem tudok vele megbarátkozni ... Nem, ilyesmit mégsem lehet tenni... így vívódtam magammal, végül napok múlva megérlelődött bennem egy terv, hogy hibámat helyrehozzam. A kérdést sok fejtörés után úgy oldottam meg, hogy mindazoknak az íróknak a könyveit, akik az ellenforradalom alatt és a Kádárkormány megalakulása után is hangoskodtak és olyan szabadság után kiáltottak, amely minden, csak nem munkásszabadság — eladom az antikváriumban és a befolyt összeget átadom pénztárosunknak, a magyar dolgozók javára.

íme ez a magyarázata annak, hogy a könyveket eladtam. Nagyon nyugodt vagyok most, mert lelkiismeretem tiszta, úgy érzem, hogy hibámat helyrehoztam. Nem tudom, hogy maga mit gondol most felőlem, de nekem ezt kellett tennem. Ama magyar írók felett, akik helyeselték a sztrájkot, nekem mint munkásnak ítélkeznem kellett. Megtettem!

Zavartan hallgattam. Arra gondoltam, hogy az egész történetet elbeszélés formájában meg kellene írnom és elküldenem a Magyar írószövetségnek. Vajon mit szólnának hozzá?

A válaszra azonban már nem is gondoltam. Mindketten egyszerre vettük észre, hogy megáztunk. Ázott szomorúság reszketett az arcunkon. Ő még várt... és én helyeseltem is ázottan, zavartan és nagyon lehangoltan,