Irodalmi Szemle, 1958

1958/1 - SZABÓ BÉLA: Naplórészlet

dühömben egyetlen ugrással rája csimpaszkodtam és éles fogaimat elszántan karjának kemény izmaiba vájtam. Persze lerázott magáról, mint egy ölebet — 13 éves suhanc voltam — de nem bántott, és mintha tettem kijózanította volna, abbahagyta anyám ütlegelését is.

A verést őszinte, de kegyetlen párbeszéd előzte meg. Nagyon rendesen kezdődött, nekem úgy tetszett, mintha apám végre rendet akarna teremteni a házaséletében és szemrehányást tett anyámnak, hogy kényeskedik és minden ok nélkül elkeseríti az életét. Végül is akármennyit töri a fejét, nem tudja, hol követte el a hibát, hisz anyám amikor hozzá ment feleségül, nagyon jól tudta, hogy csendőr, és azt is jól tudta, hogy ezt a foglalkozást nem lehet összetéveszteni a papéval, akihez az emberek gyónni járnak.

— Ez igaz — válaszolta felháborodottan az anyám — amig csendőr- egyenruha volt rajtad, ez rendben is volt. Mindenki tudta, hogy mifajta ember vagy és az emberek bizony nem mentek hozzád gyónni. Az egyenruhád, a kakastoll elárulta, messziről hirdette, hogy nem ajánlatos veled bizalmas dolgokat közölni, de amióta levetetted egyenruhádat és detektív - vé vedlettéi és olyan ruhában jársz, mint más rendes, becsületes ember, mi sem természetesebb, hogy a szomszédok rendes embernek hittek és gyóntak neked, te pedig visszaéltél ezzel és börtönbe juttattad őket.

— Ezt pedig sohasem bocsátom meg neked — kiáltotta az anyám ki- pirultan és felháborodottan, miközben kezét a szivéhez szorította, mintha meg esküdött volna.

Ennyi elegendő volt, hogy apám anyámat esküszegéssel vádolja. Gúnyosan azt is odavágta, hogyhát nem is a detektív mestersége sérti, hanem inkább az, hogy szeretőjét, az „ártatlan asztalost“ letartóztatták. Csak most látja, hogy gyanúja mennyire indokolt volt és bevallja, egyetlen percig sem sajnálja, hogy dutyiba juttatta.

Meglepetésemre anyám egyetlen szóval sem tiltakozott a vád ellen, és csöndesen, fojtott haraggal megjegyezte, ha így van, akkor talán inkább őt kellett volna megbilincselni.

Ekkor csattant anyám arcán az első pofon. Én úgyszólván nem is láttam( inkább halottam, mi történt. Az ijedtségtől és megdöbbenéstől ordítani sem tudtam, mintha elvesztettem volna a hangomat. Tátott szájjal néztem szép, daliás, ütlegelő apámat. Anyám panaszszó nélkül tűrte az ütle- geket, csak az arcát védte a karjaival, néha azonban felvillantak sötét szemei, láttam, hogy keres-kutat valami után, amivel védekezhetne, és ekkor tehetetlenségemben apámra ugrottam és fogamat a húsába vájtam.

Nem akarom most részletezni, hogy mit éreztem akkor, talán ha akarnám, akkor sem tudnám elmondani ... Nem is éreztem egyebet, mint azt a megkönnyebbülést, hogy az irózatos ütlegelés megszűnt. Hisz borzalom fog el, ha csak rágondolok. Ahányszor lesújtott anyámra, mindannyiszor úgy éreztem, hogy apám meztelen szívemre sújt. Anyám utána egyetlen szót sem szólt. Most már minden mozdulata céltudatos volt, megeresztette a vízcsapot és gondosan megmosta véres arcát, majd megtörülte,