Irodalmi Szemle, 1958
1958/1 - SZABÓ BÉLA: Naplórészlet
ártatlan asztalos elhurcolásáról, azzal fejezték ki irántam érzett megvetésüket, hogy nem voltak hajlandók a labdámba rúgni. Szörnyű állapot volt ez, akkor ismertem meg az igazi szenvedést. Ha barátaim legalább veszekedtek volna velem, akkor viselkedésük még érthető lett volna; és én is védekezhettem volna, de nem szóltak azok hozzám egyetlen szót sem. Ha találkoztunk véletlenül az üres telken, ahol futballozni szoktunk, csöndesen és makacsul elfordultak tőlem és még a hatesztendős srácok is úgy hagyták elgurulni lábuk mellett és között a labdát, mintha nem is lett volna labda és úgy keresztülnéztek rajtam, mintha én nem is lettem volna én. Csönd, ellenséges gyászos csönd vett körül, a gyerekek verekedni sem voltak hajlandók velem. Csöndes és gyászos volt a házunk meg a lakásunk is. A szomszédok mind rekedten, furcsa hangon köszöntek nekünk, mintha nemrégiben egy süketnéma intézetben tanulták volna meg ezt a fojtó és dadogó beszédet. A csönd ellenére nekem mégis úgy tetszett, hogy a ház túlságosan hangos, mintha a falak és egész Angyalföld visszhangozta volna az ártatlanul megbilincselt asztalos szavait, aki gyűlölettel és iszonyattal köpte az apám arcába: — Ezt neked köszönhetem. Anyám ezekben a hónapokban sokat sírt. Mosás, súrolás, seprés, sőt rántáskeverés közben is, egyszerre minden átmenet nélkül elfogta a sírás, majd a zokogás, s rázta egész testét, mint a vihar a fiatal fákat vagy bokrokat. De minél szomorúbb lett az anyám, annál vidámabb volt az apám. Legújabban azt a szokást vette fel, hogy késő este haza hozta vidám cimboráit és ittak, kártyáztak, énekeltek, sokszor a hajnali órákig. Mi ketten ilyenkor együtt lapultunk rettegő szívvel a hálószobában, mert apám hiába erőltette, unszolta, anyám ellenállt és nem volt hajlandó résztvenni a cimborák mulatságában. Ezekben a napokban titokbaji iskolakerülő lettem. Az ártatlan asztalos hangja rejtélyes módon eljutott az iskola falai közé is és az egyik szünetben az osztály legrosszabb tanulója sziszegve vágta a fejemhez: — Te detektív! Pofon üthettem volna, mert erősebb voltam nála, de nem mertem, féltem, hogy az iskolában mindenki megtudja. Féltem, hogy az egész iskola előtt meg fogják tárgyalni az asztalos szavait. Attól is rettegtem, hogy más dolgok is kiderülnek, amelyekről nem tudtam és amelyekkel semmi közösséget nem akartam vállalni .. . Amikor anyám hivatalosan értesült arról, hogy nem járok iskolába és kérdőre vont, megmondtam neki az igazat. Megmondtam azt is, hogy nemcsak az iskolát, de egész Angyalföldet kerülöm. Ekkor került sor anyám és apám között arra a felejthetetlen szóváltásra, amely házasságukat úgy bomlasztotta föl, mintha atombomba csapott volna bele. Apám akkor verte meg először és utoljára anyámat. Mindez a szemem láttára történt és anyámnak tehetetlenségemben csak annyit segíthettem, hogy amikor apám újra a magasba lendítette karját, hogy arcába csapjon,
