Irodalmi Szemle, 1958

1958/1 - SZABÓ BÉLA: Naplórészlet

— Apám nyilas volt, — ezzel kezdte és nyílt, gyötrődő tekintettel nézett rám, mintha ezzel a rövid, tömör mondattal akarta volna rajtam kipróbálni mondanivalója hatását. Én hallgattam, a megdöbbenéstől nem tudtam szólni, gyötrődő tekintetét nem bírtam elviselni, részvéttel vegyes szégyennel sütöttem le szememet, miközben magam előtt láttam az apját, aki szerényen és meg indultán állt még mindig csinos asszonya mellett, fia esküvőjének szertartása alatt. Egyszerű, becsületes munkásember benyomását keltette és álmomban sem jutott volna eszembe, hogy nyilas múltja lett volna.

Nem is volt. Amint kiderült, ez a férfi a mostoha apja volt, de ma is annyi gonddal veszi körül, hogy jobb apát nem is kívánhatna magának. Neki köszönhette, hogy fogékony ifjúsága megmenekülhetett a lélekmérgező posványból, a gyilkos vérszagú légkörből, amelyben apja élt. Apja egyébként ritka szépszál ember volt, és amíg vidéken, Szolnok környékén éltek, csendőr volt, később a megszállás után áthelyezték Pestre és ott egyik napról a másikra a csendőr detektívvé vedlett át. Akkor már nem volt olyan délceg, mint csendőr korában. Anyja és apja között ekkor kezdődtek el a nézeteltérések is, amelyek aztán szakítással, majd válással végződtek.

Angyalföld közelében laktak — később az is kiderült, hogy nem véletlenül kaptak ott lakást — és anyja egy év leforgása alatt azt tapasztalta, hogy a szomszédok, akik eleinte igen barátságosan közeledtek feléje és mindennapi bánatuk, panaszuk mellett megbeszélték vele Angyalföld híreit, lassan elmaradoznak. A szomszédok ugyan továbbra is köszöntek nekik, de ebben a köszönésben nem volt áldás, sem üdvösség, inkább félelem, átok volt benne. Vele és annyjával néha még váltottak egypár udvarias szót az utcán az időjárásról, de házuk küszöbét többé át nem lépték. Apját azonban elkerülték, sőt még azok a fiatalasszonyok sem álltak vele szóba, akik azelőtt boldogok voltak, ha a szép ember vakító fogsorával rájuk mosolygott.

— Persze az igazi ok — folytatta a fiatalember szemlesütve — nem maradthatott sokáig titok sem előttem, sem anyám előtt. 1943 őszén Czakó bácsit, az asztalost, a szomszéd albérlőjét, aki apámmal együtt ivott, kártyázott és minden mende-monda ellenére jóbarátságban volt vele, egy napon elvitték a detektívek. Apám, anyám meg én ott álltunk nyitott ajtajú lakásunk küszöbén, amikor a detektívektől közrefogott asztalos felemelt fővel némán közeledett felénk és amikor a közelünkbe ért, váratlanul apám felé lendítette megbilincselt ökleit és izzó gyűlölettel az arcába köpte:

— Ezt neked köszönhetem.

Apám .nem válaszolt, senki egy szót sem szólt, csönd volt >az egész házban, még az apró gyerekek sem mertek aznap sírni és nagy bánatomra észrevettem, hogy barátaim, akik mindig szívesen eljátszottak velem, most messzire elkerülnek és az sem használ többé, hogy az egész környéken nekem volt a legjobb futball-labdám. A ház gyerekei, akik tudtak az