Irodalmi Szemle, 1958

1958/1 - FIGYELŐ - Nagy Irén regénye a kispolgári világ halódásáról (Tanya Pál)

tudja teremteni „Weiner Edit kissé következetlen, de következetlenségében a menekülő őz ártatlan kecsességére emlékeztető figuráját, aki törékenységében egymaga képviseli az antitézist is, a szintézist is szüleivel szemben: nem a fajból kell kiszakadni, hanem az osztálytársadalom nyűge alól kell felszabadulni.“

Végül megállapítja Rácz Olivér, hogy a tizennyolc éves fiatal lány életének hat hónapjáról szóló könyvben megszólal „a szerelem halk melódiája is", és ezzel a találó kifejezéssel érezteti a mozgósítások, légvédelmi próba-riadók és származás-igazolások kísérteties árnyékában szövődő ifjú szerelem tragikumát.

A csehszlovákiai magyar dolgozók kulturális hetilapjában A Hétben a tehetséges, fiatal Tőzsér Árpád írt egész oldalas bírálatot A Kiskisasszonyról. Tőzsér költőember, mint kritikus még egy kissé iskolás, tételes. Abba a hibába esik, amibe gyakran esnek a fiatalok, hogy nem ismerve eléggé az arányokat, ágyúval lőnek a verébre. Korántsem akarom ezzel azt mondani, hogy a Kiskisasszony „veréb“-formátumú. De éppen itt mutatkozik meg Tőzsér jószándékú tájékozatlansága: a könyv egyébként igen tetszetős és ízléses — kis formátumát összetévesztette a „mondanivaló“ formátumával s így lett számára a kisregény inkább csak „regényke“, ezért „hiányolja a könyvben a pezsgést, a mozgalmasságot, a cselekmény sokrétűségét“, ezért „kevés valahogy ebben a könyvben a csók, kevés a sírás, kevés a kocsma, kevés a templom. Egyszóval kevés az élet.“

Az ilyenfajta fiatalos bírálat bizonyára őszinte, csak éppen következetesen „melléfog“, mert azt keresi a műben, ami nincs benne, ami egész jellegénél fogva nem is való bele. A rózsatőtől nem kérhetem számon, hogy miért nem terem piros almát. A bírálónak a mű és a szerző koncepciójából kell kiindulnia, a szerző szándékát felismerni pedig intuició és gyakorlat, rokonlelkűség és tájékozottság kérdése. Senki sem tagadja meg a bírálat jogát senkitől, de ha a bíráló Móricz Zsig- mondnál a nagyvárosi szürrealizmust vagy Molnár Ferencnél a paraszti erőt, Solohov- nál Andersen szelídségét és Petr Bezruč verseiben Karinthy humorát reklamálja, akkor melléfog és nincsen igaza, mégha bírál is. Mindezt természetesen nem Tőzsér Árpád címére adresszáljuk, csak írása kapcsán akartam rámutatni a nálunk divatos úgynevezett bírálat, sajnos igen gyakran megfigyelhető fonákságára, amely- lyel tájékozatlanok előtt még látszat-sikert is lehet aratni.

Egyébként Tőzsér szerint a Kiskisasz- szony „sorai közül szinte kicsikorog az író kor-teremtő igyekezete“, de ugyanakkor megállapítja, hogy „a regény szerkezetébe szervesen illeszkedik a zsidókérdés“. Sajnos, az úgynevezett zsidókérdés egy áldatlan kornak valóban jellemzője volt, amely Tőzsér szerint egyfelől „kicsikorog a sorok közül“ mint az író „kor-teremtő igyekezete*, másfelől meg „szervesen illeszkedik ä regény szerkezetébe.“ Hát bizony nem ártana, ha a bíráló ilyen esetekben közölné az elcsodálkozó olvasóval, hogy a két eshetőség közül melyik mellett döntött.

Az igazság kedvéért számoljunk be arról is, hogy .Tőzsér Árpád végeredményben ugyancsak pozitív kritikát írt: „Nagy Irén írása ott töltődik meg az áradó humanizmussal, ahol érezni az élményt, a közvetlen tapasztalatot, s ilyen hely bőven van a kis könyvben" — állapítja meg. Nagy a gyanúm, hogy a Kiskisasszony valójában, titokban tetszik Tőzsérnek, de ezt nem meri bevallani, mert különben hol maradna a szigorú „bírálat“, az „ez jó“ és az „ez rossz“ fiatalosan iskolás, „osztályzat-osztása“. Pedig Tőzsér ismeri az életet, hiszen szocialista hazaszeretettől fűtött és sajátos józanságú, költői versei mindenképpen rácáfolnak kritikusi soraira.

Talán a gyakorlat hiánya tenné ?

És itt vissza kell kanyarodnunk az elébb feltett kérdésünkhöz, hogy miért nem regisztrálták többen a Kiskisasszony sikerét. Miért nem írtak róla többet? Általában, hová írhatnak fiataljaink? Pártunk hivatalos lapja, az Oj Szó komoly és felelősségteljes munkát végez a politikai irányítás, a tömegek mozgósítása, a szocialista építés terén, s így csak kevés teret nyújthat a fiatalok szépirodalmi vagy publicisztikai tapasztalat-szerzése számára. Az Üj Ifjúság és a Hét annyi feladatot kénytelen egyszerre, egy-egy számban vállalni, hogy nem marad elég hely a gyors és fürge publicisztika számára.

A Práca napilap testvérlapjának, egy szakszervezeti magyar napilap megteremtésének a gondolatát említik sokan esetleges gyakorlati megoldásként. Alig hin- nők, hogy a gondolat felvetése és megvitatása különösebb nehézségekbe ütközne szakszervezeti körökben. Az Irodalmi Szemle megindulása igen reménytkeltő vállalkozás, a lap valóban gyűjtőmedencéje lehet a fiatal tehetségek írásainak, s később, havi vagy tizennégynapi megjelentetése az irodalmi fórum kérdésével együtt sok más problémát is megoldana. A ma