Irodalmi Szemle, 1958

1958/1 - FIGYELŐ - Nagy Irén regénye a kispolgári világ halódásáról (Tanya Pál)

rabjának az előadását. Szeretettel figyeli, mi hogyan hat, mérlegeli, hogy egyes esetekben jól döntött-e, nem kellett volna-e mégis más megoldást találnia, vagy ajánlania a szerzőnek. Anya a gyermekét nézheti ennyi gondoskodással és jóakarattal. Persze lektora válogatja. Mert a lektorok és a szerkesztők sem egyformák, mint ahogyan képességeik sem egyformák. Van, aki a fordítások kitűnő lektora, van aki maga is fordít, van aki az eredeti művek megszületésének avatott segítője, a lírai költészet vagy a dráma szakértője.

Ilyen szempontok szerint mérlegelve a helyzetet állapítsuk meg tehát, hogy Nagy Irén, a kedvelt szlovákiai magyar írónő a Kiskisasszony című kisregényben, vagy ha úgy tetszik hosszabblélegzetű elbeszélésében hű maradt a Fölszáll a köd című első kötetének erényeihez. Egyszerű történetet mond el a második világháború idejéből. Egy fiatal, keresztény leány, Merényi Judit, 1940-ben leteszi az érettségit és utána megkezdődik az álláskeresés gondja. A fasizmus és a faji üldöztetés akkor már előre veti árnyékát Magyarországon is.

A kisregény ennek az álláskeresésnek és Merényi Judit tapasztalatainak eseményeit rögzíti. A látszólag egyszerű események, az apró-cseprő, süldőlányos tapasztalatok és érzelmek mögül azonban, mint távoli mennydörgés, fel-felmorajlik a közelgő vihar. Az okos, józaneszű fiatal Merényi Judit előtt feltárulkozik a feszültségekkel és baljós előjelekkel teli élet egy-egy szakasza. Mintha villámfénynél világítódnának meg nagy hirtelen a társadalmi ellentétek: az irodai munka, a szerelem, a barátság, a kolléganők, a családtagok, a főnök és leánya, Weiner Edit, Géza, az udvarló, s a kisregény többi figurája, helyzete a közelgő veszély, az egyre növekvő bizonytalanság légkörét árasztja. Az emberek mintha éreznék a polgári világ feltartóztathatatlan bomlását.

Nagy Irén egyszerű, de föltétlenül őszinte és művészi eszközökkel ábrázolja a regény alakjait és érzéseiket. Termé- ^ szetes, nyugodt ritmusú mondatai nem riadnak vissza úgynevezett kényes kérdésektől sem. Őszintesége alkotja írásának legfőbb érdekességét. A kiskisasszony- nak, Juditnak történetét mondja el, de közben, szinte észrevétlenül, megismerteti az olvasót a negyvenes évek feszültségeivel és ezzel a mai olvasó előtt feltárja egy villanásra az akkori fiatalok életének mozgató erőit.

El kell hogy jöjjön az idő, amikor az ember majd annyit ér, amennyit és ahogyan dolgozik, — mondották akkor ezek a fiatalok és így folyatták: — El kell jönnie az időnek, de addig az ember nem tehet mást, mint hallgat és összeszorított foggal dolgozik.

Az akkori célkitűzés és a mai élet közötti távlat adja meg Nagy Irén új művének moraj ló sodrát.

Ennyit állapít meg az elfogult lektor és szerkesztő a Kiskisasszonyról. Nem tagadható, a bírálat jóindulatú. De ez a jóindulat nem a kímélet jóindulata. Mert erre — örömmel állapíthatjuk meg — nincsen szükség. A Kiskisasszony megáll bátran a maga lábán is, nem kell gyámkodni felette.

És a többi bíráló?

Itt most megint el kellene térnünk a tárgytól. Ugyanis mindössze két kritika jelent meg a Kiskisasszonyról. A kis mű sikert aratott, miért nem regisztrálták hát többen is a sikert? Miért nem írtak róla többet? S itt felvetődik az a kérdés, amely egyre aktuálisabbá válik s persze nemcsak a Kiskisasszony esetével kapcsolatban (a- mely itt inkább csak apropó mint okozat), hanem általánosságban is: hová írhattak volna ?

Szlovákiai magyar szocialista sajtónk becsületesen megtette a kötelességét. Pártlapunkban, az Üj Szóban Rácz Olivér, a „Kassai dalok“ érett költője írt lényegre tapintón és költői rokonérzéssel Nagy Irén könyvéről igen pozitív bírálatot, amikor a regény szövegéből idézve, Tinódi Lantos Sebestyén Krónikájának következő soraival jellemezte Nagy Irén írásainak lényegét: „sem barátságért, sem adományért, sem félelemért hamisat le nem írtam, az mit keveset írtam, igazat írtam". Igen, ez Nagy Irén ars poeticája is, ehhez igazodik, amióta írásai megjelennek Szlovákiában, s nem választott rossz jeligét. Nagy Irén mindig „megmarad a közvetlen elmesélés, őszinte-hangú és ezért meggyőző erejű esemény-elmondás színvonalán,“ — írja Rácz Olivér, és így folytatja: „A regényben szereplő fiatalok voltaképpen igénytelen emberek, de mégis hősök, mert a negyvenes évek kemény iskolájában tanulták meg, hogy egyéni menekvés nincs, hogy a múlt, a hagyományok, az ősök és a környezet csak annyiban kötelezőek, a- mennyiben magukban viselik az önmaguk megtagadása árán is diadalmaskodni tudó haladás lehetőségeit, és hogy a társadalmi ellentéteket csak társadalmi változások dönthetik le.“

Majd később: Az egyre fenyegetőbb antiszemitizmus világában Nagy Irén meg