Irodalmi Szemle, 1958

1958/1 - FIGYELŐ - Gondolatok és gondolatébresztések a Nádas Házak olvasása után (Turczel Lajos)

munkás-paraszt szövetség felismeréséhez és vállalásához.

A Nádas Házakat olvasva sok-sok elbeszélésben, karcolatban és vázlatban láthatjuk és érezhetjük ezt a tragikus paraszti elzárkózást és a belőle adódó vigasztalanságot, kiúttalanságot és vergődést. A „Nádszerha" és „Irén" című elbeszélésekben az író és paraszthősei a kisiparosban és ipari munkásban nem a testvért, a kizsákmányolt társat látják, hanem a „köny- nyebben kereső“ és „jobb fizetést húzó“ vetélytársat gyűlölik és írigylik. Egy másik elbeszélésében, a „Három vagon búzá" - ban — amelyben pedig a parasztságban dúló osztályellentéteket talán a legélesebben mutatja meg Sellyei — a paraszti fatalizmus, passzivitás és csodavárás megnyilatkozásainak vagyunk a tanúi. A „zsírosgazdák“ aljas mesterkedései ellen felzúduló szegény parasztok a tett előtt, a felelősségrevonás pillanatához érve megtorpannak:

„A bíró háza előtt gyülekeztek a szegény-parasztok.

Már nem volt közöttük minden ember azok közül, akik a községházáról nagy nekibuzdulással elindultak. Mert olyan egy- némelyik parasztember, hogy a cselekedetek kirobbanása előtt halálos fáradság ül belé, és egyszerre hiábavalónak lát minden olyan dolgot, ami az élete megváltoztatása miatt van. Ügy gondolkoznak az ilyen emberek, hogy ha nincsen a fejük felett lelkiismeretes gyámolító akarat, hogyha minden körülmény olyan parancsot mutat, hogy csak éljenek és meghaljanak — akkor hát ók hazamennek és kivárják az időt...»

Mint hogyha valaki fejbe verte volna az embereket, olyan elfelejtkezve pislogtak ott.

Amikor a bíró éppen fölszólította őket, hogy álljanak elő és mondják el kifogásaikat, akkor végképpen elpárolgott belőlük minden lázongásuk, valami megvert

i) Ugyanaz, 1. oldal.

alázat kullogott beléjük, legalább is arra a napra.

Egyenkint sorra megfordultak és egymás előtt is szégyenkezve, elindultak hazafelé, a reménytelen sorba.“

Az író az itt bemutatott — objektíve hiteles — jeleneteknek reménytelenséget s kiúttalanságot árasztó atmoszférájából nem tud kitörni és — a passzivitásba való besimulás, behullás helyett — csak a következő, meddő csodavárást kifejező „ná- rodnyiki“ meditációval tudja az elbeszélését lezárni:

„Én akkor is tudtam, hogy történelmi erőt jelent a parasztemberek csüggedt, szétszóródott csapata, csak még nem termették ki magukból az az embert, aki összefogja az életük mondanivalóit és önmaguk igazságáért való fegyvernek tartja őket á lelkiismeretében.“

Sellyeit — a „fajtájához“ való forró ragaszkodásán és osztozkodni nem akaró osztályszeretetén kívül — az általa élt paraszti életforma nehézségei és fejlődést gátló akadályai, nyomorúságos életviszonyai s kényszerű politikai és írói lekötöttségei is megakadályozták abban, hogy eszmei-világnézeti korlátaiból kitörhessen. Ezek a viszonyok, körülmények természetesen rányomták a bélyeget művészi arcára is. Nem tudott, nem bírt szuverén művésszé, vérbeli szépíróvá érni és írói alkata — mint ezt már fentebb is érintettük — mindvégig felemás maradt. írásai elsősorban nem művészi színvonalukkal hatnak, hanem megdöbbentő tény- hitelesség ükkel, dokumentációs erejükkel. Sellyeiben élénken élt a művészi megformálás, ábrázolás vágya is, de művészi fogyatékosságai következtében nem tudott túljutni a publicisztikai és szociográfiai beütésű dokumentum-irodalom színvonalán.

A „népi írók“-hoz hasonlóan Sellyeinek is „jelentős történelmi érdeme a parasztság társadalmi kérdéseinek felszínen tartása“2) a masaryki-benesi rendszer,»illetve átmenetileg „a Horthy-rendszer idején“ is.