Irodalmi Szemle, 1958

1958/1 - FIGYELŐ - Egy verskötet friss és hagyományt-őrző értékei (Sas Andor)

lírájában is hatásosan alkalmazza, számos versének álmatag befejezése van, mintha alkonyodóba forduló ég alatt csendülnének. Jó tűnődni régi dolgokon — olvassuk tőle egyhelyütt. Nagyanyja emlékezteti régi Annabálokra, a bécsi keringők zenéjére, szobákra, ahol antik órák ütése jelzi az időt. Egy régi ház rajza tüllfüggönyöktől védett ablakával, a régi bútorzat stb. mintha a stílusok történetének egy bizonyos szakaszát ábrázoló múzeumba vezetne, a folytonos búcsúzás saját életétől, szerelmének perceitől s az ópium és kokain beszövése a rímekbe a lírának több mint fél évszázad előtti korszakát idézik. Az is eleget mond, hogy Rácz Wilde Oszkár börtönballadájából idéz s a prerafaelita Rosetti képeinek csodálatát emlegeti, meg hogy az élet problémái fölött tűnődő Ibsen Peer Gynt-jének és a kísérő Grieg- zené-nek emléke vésődött a tudatába.

Hogy a szerzőt időnként személyes és családi emlékezések többet foglalkoztatják, mint az átélt megdöbbentő válságok és megróbáltatások, ez lehet a lelki önfenntartás parancsa és jól van így, de azt kívánhatjuk, hogy az utóbbiakat ne a múltba menekülés, hanem az aktív jövő felé irányuló tájékozódás feledtesse. A borongás semmiképp se szerezzen az embernek olyan örömet, amilyet a derűlátó előretekintésnek kell szereznie. Talán szabad azt is megemlíteni, hogy a Kassai dalokban a szélcsöndes biedermeier-bol- dogságért való rajongással ellentétes a nem csekély hevületű szerelmi érzések kifejezése.

Bármit is mond Ady Endre arról, hogy ő senkinek sem az utóda, mindenkinek" vannak elődei, tanítópéldái, mindenki valakinek a fia. Rácz Olivér azt a Wildet idézi, aki a színes és megvesztegetően kifejező szavak mestere, de érzéseinek hiteléhez szó fér. Elképesztően sokarcú és változatos tud lenni, de ebben a változatosságban elég a szerepjátszás, a romantikus fölényeskedés, csapongás a túlérzékenység és az irónia, a mindenbe belekostolás és a semmit komolyan nem vevés között. Eszembe jut

Wilde-nek egy jó régen olvasott költeménye, amelyben a forradalomba lendülő és a szabadság kivívásáért barikádharcokra kész tömegről van szó, s egyfelől az uralkodó osztály tagjának kíméletlenségével néz rá, másrészt mintha rokonszenvezne a forradalmárokkal. Az állam fegyveres erejének alkalmazását a felkelés ellen helyesli, amikor:

. . . ostor sújt rá és kartács rivali.

És mégis mégis milyen egy a lelkem a barikádok megváltóival

Óvatosnak kell lenni ezzel a kettős értelmű, semmire nem kötelező szalonköltészettel szemben.

Rácz Olivérre a Nyugat folyóiratnak magas esztétikai kultúrát képviselő, de ön- céluskodó iránya hatott. A fiatal Babits Mihály parnasszista szenvelgésétől sokat tanult, Kosztolányinak hatása nemcsak egy rímre korlátozódik, amely — nem hiszem, hogy véletlen folytán — a Kassai legendában előfordul, (csatán-jatagán). A halk lovon ügető ősz Ady Endre eltévedt lovasára emlékeztet, a Mond miért van olvasása közben József Attila hasonló formájú kérdésföltevéseire kell gondolnunk.

.Mielőtt búcsút vennénk a Kassai daloktól, legyen szabad két aprólékos megjegyzést tenni. Az egyik az alabárd szó használatára vonatkozik. Hogy a középkori Kassa víziójában Rácz egy sereg városi ala- bárdost lát, ez rendjén van (91. lap), de hogy „fényes lándzsákkal“ állítanak posztra a városkapuhoz alabárdosokat, ez nem egészen helyes, mert a lándzsa döfő fegyver, az alabárd pedig bárddal és ékkel kiegészített harci szerszám, amellyel a középkorban- a lovagok egymást a nyeregből kiemelni próbálták. Az alabárd használatának csak a X. századtól kezdve van nyoma s ezért nem szerepelhet a római császárság korában légionáriusok kezében (16. lap). A 92. oldalon olvasva ezt a sort; „haris dalol a kerti körtefáról“ eszünkbe idéződnek Petőfi szavai „A puszta téléiből: „Nem szól a harsogó haris a fű kö-