Irodalmi Szemle, 1958

1958/1 - FIGYELŐ - Embertelenség kimondhatatlansága (Fábry Zoltán)

vánvaló a fasizmus ember-merényletének megengedhetetlen, korszerűtlen volta: „A hibás alkatú gépszörnyeteg idő. Mint nyaktiló mered felénk“. A költő „francia verset mond arról, mi a német iszonyat". És iszonyatra az emberi hang, a vers azonmód azonosan nem tud válaszolni, mert lehetetlenségek találkoznak:

„Ha azt mondom madár vagy tavaszi mohóság Vagy nyárutó a som ha zördül odatúl Vagy azt, hogy déli szél ha mondom drága rózsák A dallam széttörik és zokogásba fúl“.

Hogy mondotta regényében Szabó Béla? A fasizmussal „a világ egyetlen nyelve sem tud megbirkózni. A szó egyszerűen összeroskadt, a mondat görcsökben fetrengett“. A nehézség, a szó-tehetetlenség érzete és tudata az antifasiszta irodalom egyik legjellemzőbb belső vonása. Nem kevesebbről van szó, mint eltalálni azt a pontot, „ahol — Aragon szerint — sikongva szerte válik Emberi lélek és embertelen világ". És ez maga az összehozhatatlanság!

A szó- és igegyilkos fasizmus, a rlmdermesztő bellicizmus: a legszörnyűbb szellemi aszály! Az írók eldadogtak, elkrónikáztak, elsikítottak, kikiáltottak mindent, de az embertelenség valósága — épp nihil-anarchizmusa, irracionalizmusának ösztön-patológiája következtében — adekvációsan megfoghatatlan, kimondhatatlan. Ezt a regény — tehát a teljesség műfaja — érzi meg a legjobban A fasizmus regényét — a teljesség adekvációját — megírni a legnehezebb és legsúlyosabb művészi feladat. Ez eddig maradéktalanul senkinek sem sikerült. A legnagyobbak: Feuchtwanger, Anna Seghers, Ehrenburg ezt ugyanúgy példázzák, mint a nyugatnémet Böll, vagy Koeppen, kinek regénye (Halál Rómában) — az adottsági adekvációt tükröző szokatlansága miatt — csupán primitív és terméketlen viták indítója lett. Paul Merle borzongató regénye („Mesterségem a halál“), már megragadásában is túlexponált.

Heinrich Mann antifasiszta regénye — IV. Henrik — francia történelmi kosztümöt ölt, ugyanakkor Thomas Mann Doktor Fausztusza csak a zene síkjára vetítve válhatott példázattá, általános mondanivalóvá. A németség szörnyű eltévelyedését csak a IX. szimfónia — tehát a világosság, a humánum — visszájára fordult ördögművével tudta érzékeltetni. Goethe Faustjának ördögpaktuma „emberi“; világos és érthető: légy egészséges állat, egyél, igyál, szeretkezzél, gazdagodj, hogy jó életed legyen a földön. Thomas Mann ördöge dermesztőn beszél: „Légy beteg szörny, mámorbavert szörnyeteg, minién, ami emberi, legyen néked idegen, és csak a hatalom, az uralom, az önimádat adjon kielégülést, fagyasszon megelégedetté“. A fasizmus egész emberidegen inferioritásának csak egy természetes következménye lehet: „Éltednek és emberi viszonylatodnak teljes kihűlése". A fasizmus nem ismer emberviszonylatot. Ördögmű: szavak ellen vértezett embertelenség: „A pokol titkos öröme és biztonsága az a tény, hogy nem denunciál- ható, hogy a szó elől elrejtőzhet". Thomas Mann ezzel közelebb visz minket a ki- mondhatatlanság miértjéhez, megértéséhez. A fasizmus és minden embertelenség: szóvédettség, megfoghatalanság! „Krétafehér - sápit ó hihetetlenségre" nehezen oldódik névadón a szó! Ami ez ördögműben történik, az „a szavak számadásra- vonása nélkül történik, hangfogó pincében, Isten fülét kikerülve“. Az ördögmű magabiztosságának titka: kerüli és nehezíti a szót, a névadást: Erről nehéz beszélni, ez a nyelven kívül és túl esik ... a nyelvnek nincs vele semmi vonatkozása".