Irodalmi Szemle, 1958
1958/1 - FIGYELŐ - Embertelenség kimondhatatlansága (Fábry Zoltán)
telenség világának eljötte megölte a szót: az emberiség hordozóját. És ezt a német nyelv egyik legnagyobb szóművésze mondotta! Amit szavakkal kimondani nem lehet, az nem emberi, az kifejezhetetlen és kibírhatatlan. Szabó Béla regényében pontos diagnózissal szolgál: „A fasizmus valamennyi kifejezésmódjának egyaránt hullabűze volt". Karl Kraus nem ismerte meg a fasizmus háborús szörny valóság át, de a lényeget rezignált és mégis kegyetlen ráhibázással mindjárt az elején kimondotta: az emberi nyelv és a fasizmus összeférhetetlenségét! Kurt Tucholsky, a német szatíra nagymestere, évekig hadakozott a Weltbűhne- ben, Ossietzky lapjában, a frázissal kendőzött embertelenség ellen. Tucholsky álarctépő volt: bellicizmus, militarizmus, hurrásovinizmus ellenfele; az ötnevű ‘ember — Peter Panter, Theobald Tiger, Ignaz Wrobel, Kaspar Hauser —, aki ötszörösre fokozott éberséggel, energiával, fáradhatatlansággal tépte, nyúzta, mez- telenítette a német világveszedelmet és tette nevetségessé a kaszárnyamentalitás bámulóját, igézettét és hordozóját a német nyárspolgár szolgalelkűségét, hullaengedelmességét. És ez a Tucholsky, a fasizmus egyik legvitriólosabb ellenfele, emigrációban öngyilkosként halt meg. Száműzetésében — öt év alatt — egy sort sem írt le. A szó mestere pontot tett: a tehetetlenség ölte meg, az undor és a — visszhangtalanság. „Én már elmondtam mindent. Nem akarom magam ismételni": ennyi volt a magyarázat. És ez elég, ez elmond mindent. Kari Kraus és Kurt Tucholsky: e két határeset jelzi legjobban az antifasiszta irodalom nehézségeit, gátlásait és veszélyeit. A fasizmus ellen műfajilag a leg- megközelítőbben, legadekváltabban a publicisztika, a pamflet és a szatíra reagálhat, kommentálhat és ágálhat. És épp e műfaj két legnagyobb reprezentánsa ismerte fel és ismerte be kategorikusan szó-tehetetlenségét a fasizmussal szemben! Annak idején Kari Kraus szó-temetését a legtöbben nem értették, félreértették, sőt gyávaságnak, megfutamodásnak minősítették. Nem véletlen, hogy az értők, értelmezők és igenlők elseje Bertolt Brecht volt. „Als dér Beredte sich entschuldigte a'ass seine Stimme versage trat das Schweigen vor den Richtertisch nahm das Tuch vöm Antlitz und gab sich zi< erkennen als Zeuge.“ (Nyers fordításban: „Amikor az ékesszóló bocsánatot kért, hogy hangja csődöt mond: a némaság lépett a bírói szék elé, felfedte arcát és felismertük benne a tanút.“) Az elnémult szó: kérlelhetetlen, megvesztegethetetlen, mozdíthatatlan leleplező tanú. Brecht — mint mindig — itt is többet látott és hallott, mint a némulás lényegét meg nem értő Kraus-támadók. És itt mindjárt felvetődik a kérdés, vajon Brecht megtalálta-e a megfelelő hangvételt a fasizmussal szemben? Első pillantásra rögtön feltűnik, hogy az adekváció közvetlen vonalon — szemtől szemben — a legritkább. Előttünk a 3. Birodalom minden félelme és nyomorúsága — jelenetekre tördelve. Ezzel szemben a nagy művek: kölcsönpéldázatok. Térben és időben nagy lélegzetet kell venni, hogy a mondanivaló a német fasizmust, a bellicizmus elsejét mindenkihez-szólón eltalálja. Kína és a Kaukázus, Anglia és Franciaország, Olasz- és Spanyolország a transzponált színhelyek; a harmincéves háború alakjai, Galilei, az orleánsi szűz a beszélők és közvetítők. Egyik darabjá
