Irodalmi Szemle, 1958
1958/1 - FIGYELŐ - Embertelenség kimondhatatlansága (Fábry Zoltán)
ral, úsztak a háborúval. A legtöbben csak a végén eszméltek önmagukra, a csalásra és csalatásra. Az írástudók árulása bocsánatos bűn lett. Aki bűntudatot gyakorolt, elért a tanulsághoz: a bűntudat mondanivalójához: soha többé! A háború erénye bűnben marasztaltatok, az „ember az embertelenségben" iránymutató tudat lett, és az írás: az emberség, a béketudatosítás legfőbb elkötelezettje. Ha 1914 váratlanság volt és így tollak és szavak enyhítő körülménye, akkor 1933 és mindaz, ami e baljós évet követte, csak merénylet néven könyvelhető el. A fasizmus: történelmi merénylet. Az ember és az emberiség visszabuktatása az ököljog anachronizmusába. A fasizmus provokáció, nem a dolgok törvényes menete. A fasizmus létével eltérítette, kitérítette, kisiklatta a gondolatot. A fasizmus perzekúció a gondolat igaza, a gondolat erkölcse, a gondolat embersége ellen. A fasizmus merényletének történelemellenes voltát elsősorban a gondolat, a szó érzi meg. A fasizmus támadó dinamika: a szó, a gondolat védő-állásba szorul. A védekező, a megtámadott, a segítségért kiáltó ember szava sohse ér fel a merénylő gátlástalan embertelenségével. A gyilkos fölény torokbafojtja a szót A gyilkos princípium világgá terpeszkedése ájultságra ítéli az ábécét. Emlékezzünk vissza: első reagálásunk a düh sírógörcse volt, melyet a szomorúság rezignációja váltott fel. Mindkettő tehetetlenségi tünet. Szólnunk kellett és csak azt éreztük, hogy egy kimondhatatlannal, egy megmondhatatlannal állunk szemben. Amikor a fasizmussal kapcsolatban leírtuk a definíciót: „a gyilkosság kultúrája", demagógnak hittük magunkat, magával a névadással azonosuknak: szennyezettnek . . . Csoda, ha a szó, a gondolat visszariad a névadástól?! A tizenhatodik-századi német népi misztika szentje, Jákob Böhme, korában és korával szemben érezte meg szó-ájultságát: „És ha a hegyek papírtömeg lennének és a tavak tinták és minden fa lúdtoll, mindez kevés lenne a világban leiedző szenvedés leírására.“. Negyedezredév múlva Berzsenyi, a magyar költő, így versel: „Ki tudja éltünk számtalan csapásit Leírni? Minden óra újakat szül Ojabb veszélyt hoz minden percenet.“ Nincs különbség! Minden embertelenséggel szemben álló író érzi valahogy szava, tette elégtelenségét, szürkeségét. A rossz démoni gigantikája nyelvbénító non possumus. Né- mulva nem azonosulni: ez a nyelv-, az igetisztaság első reagálása. A tisztaság, a tisztesség szemérme tiltakozik itt egy szemérmetlen exhibicionizmus, egy vad ösztön-meztelenítés ellen. És próbáld a meggyalázott szavakat és fogalmakat — igazság, szabadság, becsület, hűség, demokrácia, nép, Európa — úgy kimondani, hogy ne érezd a rossz ízét, a beszennyezettség nyálát. Ezzel a szennyezettséggel, ezzel a bensőből jövő utálattal kell előbb elkészülnöd, mert a legemberibb szavak az embertelenség szolgálatában és szótárában semmivé, gyalázattá koptak! A szavaknak új értelmet kell adni, vagy új fogalmakat gyártani, melyekhez hozzá nem érhetnek a tisztátalanok! Konfucse módján kell cselekedned, aki kis változtatással új értelmet tudott adni a zsarnok által előírt mondatnak. Ha ezt olvasta: „Az uralkodó halálra ítélte Wan filozófust", kihúzta a „halálra ítélte“ szót és a „megölte“ szóval helyettesítve, helyreállította az igazságot. Konfucse igazsággá korrigálhatta a hazugságot, de mi hol és hogy találhatunk a háborús tömeggyilkosságokra fokozottabb kifejezést, igazabbat, kiigazítóbbat, embertelenséget adek-
