Irodalmi Szemle, 1958
1958/1 - FIGYELŐ - Embertelenség kimondhatatlansága (Fábry Zoltán)
megfelelő hangvétel nem sikerült. Nem sikerülhetett: a fasizmus hadi gigantiká- jával szemben épp a féreglét dokumentuma kell, hogy hangot vétve, hangmegragadásban alulmaradjon: „Az egésznek nem volt értelme... Naplójában mindössze annyit jegyzett fel, hogy mindaz, amit érez, már nem emberi. Szegényes, szürke volt ez a megállapítás, akárcsak az élete.“ Az emberi hang tehetetlensége, visszhangtalansága elől, „A család kedvence“ a kanárimadarak változatlan hangú trillázásához menekül, és Dávid — a családmentés e fegyelmezett sztratégája, aki nem akar sem többet, sem kevesebbet, mint a fasizmus „műhelytitkait“ meglesni - egy kritikus pillanatban, minden mást felejtve, csak a madarak után kap ... Ekkor döbben rá, „hogy miért rohant a kanárimadarakért a halálveszedelembe. A dalért rohant, az élet daláért". Az élet dala korunkban végzetesen kihagyott. 1933-ban valami új kezdődött, 1933 óta valami új manifesztálódott. Az emberi érintkezés, az emberi viszonylat hangja, nyelve, szava tört meg és változott meg gyökeresen. A hangforrás, a hanghatás kriminalitássá züllött: uszítássá, bujtogatássá, gyilkos paranccsá, gyilkoló valósággá. A hang kényszer-cinkos lett: eszköz. A nyelv kivetkezett formájából, a hang felismerhetetlenné toizult: bűntárssá. A szó áldozat lett: szégyenbeverték, beszennyezték, félredobták. Valami új kezdődött, aminek kihatását máig érezzük. E jelenséget 1936-ban így próbáltam rögzíteni: „Ma népek és nemzetek rangsorát a torok határozza meg. A mikrofon a fasizmus világszája és egyetlen bölcsessége. Torok és semmi más. Hitler és Mussolini, Göbbels és Queipo de Llano a mikrofon előtt: világtörténelem. A torok világtörténelme. Egy új világkép kisugárzása, mely nem az agyból, nem a szívből indul ki. Kinyilatkoztatás, melynek székhelye és központi szerve a torok. Indulati termék, mely tudatosan indulat- kisugárzású, mert célja: ösztön-megragadás. A torok eddig az állati kinyilatkoztatás főszerve volt, ma emberek világtörténelme." A fasizmus: a szó, az iga, a nyelv, a vox humana legnagyobb ellensége. Az ember legbensőbb önvalóságának kifejezője egy kívülről támadó idegen, szellemellenes valósággal ütközik. A fasizmus magát a nyelvet kezdi ki: olvasd el Szálasi kiáltványait és mindent megértesz. És az sem lehet véletlen, hogy a német nyelv romlása miért datálódik a Mein Kampftól?! A szót kilúgozták, a gondolatot meggyalázták, a szellemet halálraítélték: a szó, a gondolat, a szellem helyzete sohse volt katasztrófálisabb, mint e gyilkos és védekező viszonylatban. A fasizmus-motiválta regény általános mondanivalójával áll vagy bukik. Az embertelenség, mint a rombolás dinamikája, széttépő, szétválasztó princípium. A nyelv, az írás — leglényegében — összekötő princípium: a mindenkihez-szólás lehetősége és kötelessége. A fasizmus emberkisebbítő, emberzüllesztő totális rombolás. Csak a nyelvben, az íróban — az emberséggel egyazonos eszközben — összegeződhet kinyilatkoztatássá az ellenállás. Csak így és itt — a nyelvi síkon — realizálódhat a gondolat erkölcsi hatalommá: embertelenséget felszámoló és emberséget mindig újra- és újrateremtő világerővé! A fasizmus először és mindenekfelett szellemellenes totalitás. Az adekvát száz- százalékos antifasizmus elsősorban a szellem-ember ügye, elkötelezettsége és — próbája. Az írástudónak másodszor adta fel a leckét századunk történelme. A vizsga tárgya: a háború, a bellicizmus, az imperializmus. De a két leckemondás közt fülberontó különbség van. 1914: váratlanság volt. A háború emberrontó, gondolatgyilkos volta a sohse gyakorolt patriotizmus első mámorában legfőbb erénnyé, sőt kultúrtetté kendőzhette magát. Az írók ennek megfelelően hamisan intonáltak: háborút éltettek, igeneitek, igazoltak. Úsztak az árral, az idővel, kor
