Irodalmi Szemle, 1958

1958/1 - FIGYELŐ - Embertelenség kimondhatatlansága (Fábry Zoltán)

ború legjellemzőbbje nem a fronthalál volt, de az otthondúlás, a fészekpusztítás, az Oradourok és Lidicék csakúgy, mint családok szétszakítása, kisemmizése, likvidálása. Ekkor és itt született meg a kiszolgáltatottság legfélelmetesebb fogalma és szava: a deportálás. Az ember országutak vándora lett, marhacsordák névtelenje: marhavagonok préseltje, rabszolga-munkák kifacsart citroma, haláltáborok foglya, égető kemencék rakománya: hazátlan, otthontalan senki és semmi.

Móricz Zsigmondihoz kell újra visszalapoznom, 1914 haditudósítójához: „Fölfakad a kis társaságban a legerősebb érzés, amit ez a háború kiváltott: a család után való könnyes, rívó epekedés . . . Hiszen volt már háború máskor is, eleget, de soha férfiaknak ekkora tömege nem volt fegyverben, szívében asszonyának, gyermekeinek képével“. A hazagondolás zavartalan, reális lehetősége itt és ekkor még könnyes idillé szépülhetett. Ha e mondat után, hirtelen, mint egy filmben, átváltunk egy más képre, előttünk a szavakkal fel sem mérhető különbség: a családdúlás ultima rátió-ja, milliós tételű családgyilkolás — futószalagon. Gondoljunk Auschwitzra, a világ recehártyájáról eltűnt, ismert és ismertetett képre: a szelektálás könyörtelen, gépies folyamatára, amikor az anyát jobbra terelték és gyermekét balra, amikor a férjet elszakították feleségétől, amikor az egyik oldal az azonnali gázhalált jelentette és a másik a halál-lehetőség elodázottságát, az élet cérnaszálreményét. Aki egy népet akar kiirtani, annak előbb a családot kell szétszakítani és így — gyilkolni. Mint Hitler a zsidókat. A zsidók Hitler- előidézte tragédiája a családnál kezdődik és végződik. És ezzel — in médiás rés — elértünk Szabó Béla regényéhez („A család kedvence"), melynek tárgya és fő motívuma nem más, mint a zsidó család fasizmus-determinálta kiszolgáltatottsága. ,

A totális háború totális embertelenséget vonz. Taposni, tapodni: ennyi az üteme. A háború mindenütt jelenlevő csizmatalpa alatt emberek pusztulnak: férgek. Az ember féregvoltát e viszonylatban a legjobban a zsidók abszolút kiszolgáltatottsága demonstrálja: „Csak egy gyermek mutasson rá valamelyik fasiszta előtt, hogy ez itt zsidó, és máris vége, élete összeomlik, mint a kártyavár... Gyilkosok kezébe kerültek, lassú kínhalállal gyilkolták meg őket, és a test, az ember porhüvelye, eleven koporsójukká vált még életükben". A deportációs menetek hangtalan elvonulása már kezdete volt egy néma haldoklásnak . ..

E némaság és tömeges rezignáltság ellen veszi fel a küzdelmet Szabó Béla regényhőse: a 18 éves Dávid. A név nem véletlen: az eltaposandó féreg parittyás Dáviddá próbálkozik. A bibliai Dáviddal szemben még Góliáth állt: ha egyenlőtlenül is, de mégis mint párharc partnere. A bestialitás gigantikája ilyet Inem ismer. A totalitássá emelt gyilkosság nem tűrhet kiállást, védekezést. A féreglét kilátásai e viszonylatban a minimumra redukálódnak. Dávid, a család Benjáminja, „a család kedvence“, e minimumra építi fel ellenállását, és ha nagy veszteségek árán is, de mégis „a család megmentője“ címet érdemli meg, mert megvédte, megóvta, átmentette annak lelkét: az anyát.

A menekülést, a módot és irányt az apa bölcsessége indítja meg: „A bomlást önkéntes szétszóródással kell megelőzni“. A gonosz szándékát és győzelmét a minimumra kell redukálni, hogy az ne egyhelyben és egyszerre csaphasson le az egész családra, mint vásott kölykök a madárfészekre. Dávid, aki idegen papírokkal „árjaként“ mozoghat, e szerepben felnőtté vénül: „felelősségérzete egy családapa meggondoltságával vetekedett, mert nemcsak róla volt szó ... és mert hosszú évek fáradságos, körültekintő munkája egyetlen egy perc alatt a semmibe hullhat“. De hiába minden: a szétrebbent család sem lehet biztos véde