Irodalmi Szemle, 1958

1958/1 - LÁTÓHATÁR - Gály Iván: A XX. század művészete

nünk kell erőnkben, hiszen a hatalmat jelentő tömegekre támaszkodunk. S az ellenséggel szemben a fondorlatot is igénybe kell vennünk, nem harcolhatunk mindig ugyanazokkal a fegyverekkel, nehogy a prototípus sablonossá váljék.“ Vagyis Sadoul lehetségesnek, sőt szükségesnek tartja, hogy a nyugati világ haladó filmművészei világos eszmei vonalat követve mindig a leghatásosabb formát válasszák. Ebből is láthatjuk, hogy milyen irányú felvonulás sikerében hisznek a világ legkiválóbb film-szakemberei.

Térjünk most át egy másik kérdésre, a szocialista kinematográfia fejlődése által felvetett egy-két problémára. Mindjárt elöljáróban le kell szögeznünk, hogy természetesen egészen más síkon jelentkező kérdésekről van szó, mégha a felületes szemlélő úgy vélhetné is, hogy a művészi növekedés fontos feltétele, az alkotói bátorság tartalma azonos nálunk és a kapitalista országokban. Igen, itt is, ott is szükség van arra, hogy a művészember merészen keresse a haladó gondolat kifejezésének leghatásosabb, legtökéletesebb módját, formáit. De míg a nyugati világban ez a bátorság az uralkodó osztály ellen irányul, annak ellenállásába ütközik únos-untalan, addig nálunk minden ilyen törekvés állami támogatást élvez, mind erkölcsit, mind pedig anyagit. Mi az oka tehát annak, hogy a jelentős sikerek mellett a szocialista filmgyártás, mint egész még nem érte el azt a szintet, amely adottságaihoz, az alkotási körülményekhez mért volna? A Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa előtti években sok kárt okozott a sematizmus, élet rózsaszínűre lakkozása, a hurráoptimizmus, még ha nem is tudta megakadályozni a szocialista film folyamatos minőségi növekedését. További ok az, hogy a szocialista tábor országai mennyiségileg is kevés filmet forgattak, pedig a kimagasló alkotások megszületése szélesebb alapot kíván meg. Azóta természetesen lényegesen megváltozott a helyzet. Egyrészt sokkal több filmet gyártunk, másrészt győzött a helyesen, nem pedig mereven értelmezett szocialista realizmus módszere, amely előremutatóan s teljes egészében méri fel az életet. Ez meg is mutatkozott abban, hogy a szocialista filmgyártás különösen tavaly és ez idén világraszóló győzelmeket ért el, s fejlődése továbbra is igen bíztatóan felfelé ívelő. Még mindig sok azonban a nem sikerült! illetve átlagos filmek száma. Ennek magyarázata abban keresendő, hogy egyrészt a fejlődés nálunk sokkal gyorsabb, mint a kapitalista országokban, s így a film dolgozóinak sokkal nehezebb dolguk van, ha híven akarják tükrözni, elkerülve a lemaradást, másrészt pedig egyes szövegkönyvírókból, rendezőkből és más film-munkásokból- hiányzik az alkotói merészség. Az utóbbi a komolyabb jelenség, hiszen az előbbi esetben nagy segítséget jelent az, hogy a művészt segíti a párt munkájában. A bátorságról szólva természetesen arról van szó, hogy a művésznek legyen mer- sze az új élet építéséhez, nem pedig annak tagadásához, mert ez nálunk csak gyávaságszámba megy. S hogy a film emberei bátrabban fejezzék ki mánkat, a mai ember életének megnyilvánulásait és problémáit, ehhez szükség van a művészi experimentálásra, amely — természetesen ésszerű keretek között — előrelendít, de főleg arra, hogy jobban megismerjék a legfőbb osztályok, elsősorban a munkásosztály életét, több élményanyagot gyűjtsenek. Ma tehát a minőségi hiányok okait nálunk szubjektív tényezőkben kell keresnünk.

Téves úton járnak azok, akik másolni próbálják például a neorealizmust, arra hivatkozva, hogy ez is a realizmus egyik válfaja. Ez ugyan igaz, de eszközei, amelyek nagyon haladó szerepet töltenek be a nyugati országokban, a mi mai valóságunk ábrázolásában gyengéknek bizonyulnak és feltétlenül gátló szerepet