Irodalmi Szemle, 1958

1958/1 - LÁTÓHATÁR - Gály Iván: A XX. század művészete

vagyunk azonban ugyanakkor a szocialista filmművészet rohamos előretörésének. További kedvező jelenség a japán neorealizmus virágzása, egyes ázsiai kinema- tográfiák, elsősorban a kínai és az indiai kibontakozása, számos országban pedig a kezdő filmgyártások eszmeileg többé-kevésbé helyes útkeresése. Nem kell tehát pálcát törnünk a film, a XX. század művészete fölött!

dí lilm. nékánij. e.izmel h műjxíizi ktrdhe.

E fejezetben természetesen csupán a legfontosabb és jelenleg a legsürgetőbben jelentkező, a filmalkotók körében legtöbbet vitatott problémákkal kívánok foglalkozni anélkül, hogy teljességére törekednék. Ez ugyanis egyrészt az adott keretek között megvalósíthatatlan célkitűzés, másrészt pedig minden ezzel kapcsolatos, sokszor ellentétes nézet ismertetése felesleges is. Elégséges tehát legalább röviden ismertetnem azokat az eszmei és művészi irányzatokat, amelyek komolyan törekednek előrelendíteni a filmművészetet.

A filmnek szinte minden élvonalban álló szakemberét már hosszabb ideje érdekli, gondolkodásra készteti az olasz neorealizmus helyzete, amelynek háború utáni nagy előretöréséről már beszéltünk, s amely a nyugati kinematográfiában a leghaladóbb és művészileg legtökéletesebb irányzatot képviseli. Sok szó esik ennek az irányzatnak a válságáról, megrekedéséről, sőt haláláról. Tény az, hogy a neorealizmus jelenleg távolról sem produkál annyi színvonalas művet, mint néhány évvel ezelőtt, amikor nemcsak ámulatba ejtette a világot, hanem jelentősen befolyásolta számos nemzeti kinematográfia fejlődését s a szocialista filmgyártás is átvette néhány elemét. Mi az oka ennek? — ez az a kérdés, amely a szakembereket foglalkoztatja. Az egyik tábor azt állítja, hogy ezt a jelenséget a burzsoázia ellenállásával, megkülönböztető gazdasági és politikai eljárásával magyarázhatjuk. A másik tábor az elsővel egyetért abban, hogy nincs szó ugyan a neorealizmusnak, mint irányzatnak a válságáról, hanem az adott állapot bkozója a neorealizmus egyes nagy képviselőinek, mint például Rosellininek és Fellininek letérése az eszmeileg helyes útról. Pedig ennek az irányzatnak a lényege nem külső jegyeiben van, ahogy azt főleg az épig ónok képzelik, hanem abban, hogy az életet, a realizmus eszközeivel élve, fejlődésében dinamikusan mutatja be. A harmadik csoport nézete szerint ez az irányzat már túlélte önmagát, kevés ahhoz, hogy ki tudja fejezni a kapitalista országok életének teljességét, ellentmondásos voltát és az előre mutató távlatokat.

Ügy hiszem, az első két csoportnak együttesen van igaza. Az ideiglenes megtorpanás oka az uralkodó osztály politikája, amely természetesen visszatükröződik az egyes alkotók eszmei, művészi és emberi állásfoglalásában. A jelenlegi világpolitikai helyzet, a tömegek mind nagyobb nyomása a burzsoáziára viszont arra enged következtetni, hogy a neorealizmus eszmeileg szilárd és hű követői előbb vagy utóbb minden akadály ellenére utat törnek s megvalósítják művészi szándékaikat. Cezaro Zavattini, a neorealizmus atyja jelképesen szólva nagyon találóan ezt mondta a mai helyzetről: „A neorealizmus jó revolver, amelyet nem süthetünk el.“ S Georges Sadoul, a hírneves francia filmesztéta így fűzte tovább a gondolatot: „A revolvert kényszerből gyakran nem ellenségeinkre, hanem a levegőbe, vagy verebekre kell elsütnünk. Van úgy, hogy játék-revolvert nyomnak a markunkba. De ha igen erős és ügyes ellenség ellen küzdünk, elsősorban hin