Irodalmi Szemle, 1958

1958/1 - LÁTÓHATÁR - Gály Iván: A XX. század művészete

gyártják a színes és a különféle szisztémájú szélesvásznú filmeket, a cineramá- kat, cinemaszkópokat stb. A haladó amerikai filmdolgozók azonban látják, a kátyúból csak egy út vezet ki: vissza kell adni a film méltóságát, igaz tartalommal kell telíteni, hogy az életet, a dolgozó embert szolgálja. Ezen az úton az amerikai filmben is született már néhány siker, mint például A föld sója, majd később a Marty, de az amerikai film egésze jelenleg mély művészi válság időszakát éli.

Az 1946 — 1947-es években kezdődik meg a nyugati világ leghaladóbb filmirányzatának, az olasz neorealizmusnak diadalútja. Legnagyobb alkotói, Zavattini, de Santis, de Sicca, Lizzani, Fellini és Rosellini nevét az egész világon híressé teszik az olyan filmek, mint amilyen például a Róma nyílt város, a Paisa, a Békében élni, Az utca gyerekei, a Biciklitolvajok, az Umberto D, a Vigyázat — Banditák!, a Fiatal szerelmesek krónikája és sok más kiváló film, amelyeket itt nem sorolhatunk fel. Kétségtelenül az olasz film ekkor az élen áll. Az 1950 és 1954 közötti években már sok szó esik az olasz neorealizmus válságáról, de az eredmények akkor még nem igazolják ezt az állítást. Azóta azonban nagyon kevés kimagasló realista mű született Olaszországban. A legutóbbi filmfesztiválokon sem termett sok babér az olasz filmnek, habár a fiatal G. Pontecorvo rendező Karlovy Varyban A nagy, azúrkék út című filmjéért megkapta a fiatal alkotók díját. Egyszóval az olasz neorealizmus ma ideiglenes válságának korszakát éli, amiről például az is tanúskodik, hogy jelenleg csak két kimagasló filmalkotásuk van, mégpedig Francesco Rossi és Giuseppe de Santis egy-egy műve. Ezeket már hónapok óta féltékenyen őrzik, hogy bemutathassák a hazai, velencei nemzetközi fesztiválon. Ennek a válságnak jellegéről és okairól a továbbiak során még beszélni fogunk.

Az olasz neorealizmus talán a legnagyobb hatást a japán filmgyártásra gyakorolta, amely ma a világon a legtöbb filmet produkálja, s nem egy szakember véleménye szerint élenjáró szerepet tölt be a kapitalista világ filmművészetében. Erről nemzetközi sikerei is tanúskodnak. Természetesen ebben az esetben nincs szó egyszerű másolásról. A japán neorealizmusnak sajátos formanyelve van, amelynek egyik — számunkra nehezen megemészthető — vonása a naturalizmus. Sikerét az olasz neorealizmushoz hasonlóan annak köszönheti, hogy nyersen, minden szépítés nélkül tárja fel a háborúnak és az elnyorr^ó társadalmi rendszernek a dolgozó emberek életében tükröződő minden velejáróját s ezzel vádol, megbélyegez, eszméltet és lázit. 1951-ben született az első nagy meglepetés. A Rasomon című japán film elnyerte a XIII. velencei Biennalé nagydíját. Három évvel később a Pokol kapui című film győzedelmeskedik Cannesban. Ez a két mű történelmi témát dolgoz fel, de az újabb komoly nemzetközi diadalok már korunkba nyúlnak. Ilyen a nálunk is jól ismert Hirosima gyermekei, a Nap nemsütötte negyed, amely Tokumaga proletáríró regénye alapján egy nagy tokiói nyomdászsztrájk történetét dolgozza fel, a Rákhalászok és a legújabbak közül a XII. Karlovy Vary-i nemzetközi fesztiválon Nagydíjat nyert Mostohatestvérek, valamint a Hét elfelejtett fiú.

Évente körülbelül 2000 filmet forgatnak a világon s ennek egy negyedét Japánban. Megvan tehát az a mennyiségi alap is, amely lehetővé teszi a japán film további fellendülését, ha legjobb műveiben megmarad az eddig járt úton.

A francia filmnek nemcsak dicső múltja, hanem reményekre jogosító jelene is van. Az 1950 —1954-es években számos kitűnő francia filmalkotás látott napvilágot, de mivel a párizsi iskola nem talált magában elég bátorságot ahhoz,