Irodalmi Szemle, 1958
1958/1 - LÁTÓHATÁR - SA: Viták a szocialista realizmus és Lukács György körül
területén szerteterjengő liberalizmus ellen, A tudományos ülésszakot követő elméleti konferenciának tisztáznia kellett, hogy az irodalom bemutatja-e a kapitalizmusból a szocializmushoz vezető átmeneti korszak problémáit, miként jut kifejezésre a művekben az író viszonya a munkásosztályhoz s milyen útra kell lépnie, hogy munkálkodásával a szocializmus építésében közreműködjön. A konferencia bevezető előadását Johanna Rudolph tartotta s benne túlnyomó részben Lukács György kritikai és irodalomtudományi elveivel foglalkozott. Ezek az elvek köztudomás szerint a mostani évszázad harmincas éveitől kezdve évtizedeken át nagy hatással voltak a német írókra s az irodalmi és kritikai közvéleményre. A mostanihoz hasonló vita zajlott le nyolc évvel ezelőtt Lukács György körül Magyarországon. Akkor Révai József és Rudas László hangoztatták, hogy Lukács a szovjet irodalom szocialista realizmusát nem méltatja olyan figyelemre, mint a XIX. századbeli polgári irodalom klasszikusait, ezeket a maguk idején haladó, de a társadalmi fejlődés által túlhaladott realistákat, hogy Engelsnek egy Bal- zacra vonatkozó megállapítását általánosítva úgy látja, hogy társadalmi nézetek dolgában nem-haladó világnézetű író is lehet, mint művész, az élet fontos és nagy tényeinek feltárója és meg örökítő je. Johanna Rudolph erre a Balzac-interpretációra hivatkozva rámutat arra, hogy Lukács György az ideológiát, amin a társadalmi és politikai világnézetet kell érteni, a művésziségtől vagy esztétikumtól függetleníti, a realizmus fogalmát nem perspektivikusan, távlatokat föltáróan, hanem visszatekintően értelmezi, sőt túlságosan kiterjeszti, szinte már olyan dekadensekre is, mint az angol Joyce és a prágai Franz Kafka. A művészetnek ez az elszakítása az ideológiától veszedelmesen emlékeztet a hanyatló burzsoázia szemében oly kedves öncélúsági elméletre, a ľ art pour ľ art- ra, mert ez a társadalmi osztály az élet reális ábrázolását nem tekintette olyannak, amely az ő kedvére való és érdekeit szolgálja. Johanna Rudolph likvidátori törekvést lát abban, hogy Lukács a realizmus elemzése közben a szocialista realizmustól visszakanyarodik ahhoz a kritikai realizmushoz, amely nem mutatott föl távlatokat a társadalmi fejlődés szükség- szerűségének irányában. Lukács hatásának tulajdonítja, hogy téves felfogás alakult ki az íróknak bizonyos irodalmi elithez való tartozásáról. Az előadó szerint Lukács ilyen irányú nézeteinek gyökere az osztályproblámához való téves viszonyulásban keresendő. Kétségtelen, hogy Lukács helyesen bírálta a polgári irodalomtörténet elvakultságát, mikor ez a műalkotásban nem adott helyet az ideológiának, közben azonban Lukács hasonló végletbe esett s eljutott a művészeti és a társadalmi-ideológiai tényező különválasztásához, irodalmi elemzéseiben megszüntette a két tényező dialektikus együvétartozását. Az elméleti konferencián Johanna Rudolph referátumán kívül több fölszólalás- ban ismertették és bírálták Lukács György munkássságát. 1931-ig visszamenőleg, tehát több mint negyedszázadnyi időszakon át vették vizsgálat alá Lukács nyilatkozatait: mit írt 1931-ben a Bund Proletarischer Schriftsteller (Proletár Írók Szövetsége) folyóiratába, a Linkskurve-ba (Bálra- kanyarodás), amikor Willi Bredel regényírói módszerét riportszerűnek, naturalizmushoz közelállónak, művészi alakító képességet nélkülözőnek minősítette; mennyire nem értette meg az 1938 körüli vitákban a szocialista irodalmat mint az imperializmus korának új, önálló áramlatát, továbbá 1944-ben és 1952-ben
